playliszt

,,Játékában költőiség és rendkívüli finomság ötvöződik heves temperamentummal és briliáns technikával" - így jellemezte röviden Msztyiszlav Rosztropovics, tanítványa, Mischa Maisky játékát, aki máig már számos kiváló művésszel és zenekarral lépett fel közös hangversenyen világszerte. Ezúttal a Zeneakadémia Nagytermében a 2011-ben Bánfalvi Béla által alapított Új Magyar Kamarazenekar élén hallhatta a közönség.

Elsőként Rossini hat korai vonósszonátája közül a hatodik, G-dúr mű szólalt meg. A zeneszerző 1804-ben, vagyis tizenkét éves korában, állítólag három nap alatt komponált sorozata korántsem nevezhető konvencionálisnak, hiszen a két hegedű és cselló mellé a kamarazenében ritka hangszer, nagybőgő társul. A sorozat mind a hat szonátájára egyöntetűen jellemző Rossini könnyed és friss dallamossága, mely az itáliai barokk mesterek műveit is jellemezte. Különösen feltűnőek a már-már Haydnra és Mozartra emlékeztető megoldások, azonban már itt felismerhetőek bizonyos részletek, melyek a későbbi operaszerzőre utalnak: különösen a zárótételben, melyet Rossini szinte változtatás nélkül újra felhasznált több mint egy évtizeddel később A sevillai borbély c. operájának második felvonásában. A művek hangversenyeken általában vonószenekari változatban kerülnek előadásra; így hallhattuk most is: öt első, illetve négy második hegedű, három cselló és egy nagybőgő hangszer-összeállításban. Az Új Magyar Kamarazenekar interpretációját egészében véve egysíkúság, a dinamizmus, esetenként a precizitás hiánya jellemezte, melyet ráadásul időnként jelentkező intonációs problémák is kísértek.

Rossini művét Haydn (sokáig ismeretlen és csak 1961-ben Prágában felfedezett) C-dúr csellóversenye követte Mischa Maisky szólójával. Játékának lenyűgöző hatása elsősorban az ellentétes karakterek bemutatásában rejlett. Ám ugyanakkor sokszor túlzásnak érezhettük ilyen irányú szándékait, előadásában ugyanis Haydn műve már-már a feje tetejére állt: a túlzott vadromantikus gesztikuláció a kevésbé fontos aspektusok kihangsúlyozódását, valamint a zárótétel egyes futamainak pasztellszerű összemosódását eredményezte. A romantikus előadásmód önmagában talán nem is jelentene olyan nagy problémát, ha a művész a hangsúlyok méretét az aktuális zenei környezethez arányítva választaná meg, valamint a rubato-szerű túlzások nem mennének néhol - főleg a zárótételben - a zenekarral való együttjátszás rovására.

A hangverseny második felében Suk gyakran játszott Esz-dúr vonósszerenádja (op. 6) és Csajkovszkij csellóra és zenekarra írt termésének legközkedveltebb darabja, a Variációk egy Rokokó témára (op.33) c. műve volt hallható. A vonósszerenád megszólaltatása már élettelibb volt: a zenekar érzelmi intenzitásban gazdagon, dinamikailag árnyaltan szólaltatta meg a művet. Ám itt is érezhetőek voltak intonációs problémák; a csellók sokszor kicsit alacsonyan, az első hegedűk kicsit magasan szóltak. Csajkovszkij variációinak előadásából leginkább a fúvósok hiányoztak (melyek viszont a Haydn csellóversenyben jelen voltak, ahol annyira talán nem is lett volna rájuk szükség), s ez egy kicsit üressé tette a hangzást. Ám az itt is jelentkező bizonytalan intonáció mellett az előadást dinamikai változatosság jellemezte, a variációk a karakter szempontjából kellően elkülönültek egymástól, így a közönséget végig feszült figyelemben tartotta.

A hangverseny végén ráadásként Csajkovszkij két további cselló-zenekari műve hangzott el: az első Andante cantabile az op.11-es első D-dúr vonósnégyes, a második pedig az op.19-es Hat zongoradarab no.4-es Noktürnjének szerzői átirata. Talán itt mutatkozott meg leginkább Mischa Maisky és az Új Magyar Kamarazenekar közötti összhang, a két tétel előadását nemcsak a legmagasabb fokú precizitás, hanem az érzelmi intenzitás széles skálája jellemezte, így végső soron elmondható, hogy a két ráadás volt a hangverseny legkiemelkedőbb része.

Dr. phil. Serenus Zeitblom