playliszt

A karácsonyi ajándék egyik legszebb és legizgalmasabb tulajdonsága a titok. Látjuk az alakját és a méretét, de nem tudjuk, mi lapul pontosan a csomagolás mögött. A BFZ Titokkoncertjéről is csak annyit tudni, hogy körülbelül igazodik majd egy hagyományos hangverseny időbeli kereteihez, és hogy zene fog szólni. Én 27-én este lestem meg a Fesztiválzenekartól kapott meglepetésemet.

Aki volt már Titokkoncerten, az az elmondottakon kívül annyit mégis sejthetett, hogy a 2015-ös év valamilyen szempontból kiemelkedő eseményeihez köthető darabok, illetve a jövő esztendőhöz kapcsolódó művek szólalnak majd meg a hangversenyen. A koncert első felében valóban a múlté volt a főszerep. A zenekar évek óta megrendezi a házi kamaraversenyét, a Végh Sándor Versenyt, ahol az együttesi tagok trenírozhatják szóló és kamarazenei képességüket. A kezdeményezés igen gyümölcsöző, hiszen a BFZ tagjai egytől egyig zeneileg érzékeny, kifogástalan technikájú, tehetséges zenészek, így a nagyzenekari művek kiváló megszólaltatása mellett az intimebb muzsikák BFZ-s előadása is csodás élmény. A koncert elején a Zeneakadémia Nagytermének színpadát három részre osztották, így csak az első három, teljesen különböző korból származó és apparátusra írott produkció után kellett színpadot rendezni. Persze bízhattunk Fischer Ivánban, aki a szokásos, humorral átitatott, de egy pillanatig sem komolytalankodó átvezető szövegeivel a zenei pihenés (és színpadrendezés) közben is tanított-informált minket. Na, de fedjük fel a titkot!

A 20. század első felében élő és alkotó dán zeneszerző, Launy Gröndahl harsonaversenyének 3. tétele nyitotta meg a koncertet. A színpad sarkában elhelyezett kamaravonóskar, illetve a hagyományos helyükön ülő fafúvósok izgalmas és nem megszokott sztereóhangzást nyújtottak. A szólót fújó Stürzenbaum Róbert megmutatta a harsona ritkábban hallott oldalát, bár a darab – néhány elvitathatatlanul frappáns része ellenére – nem biztosított a művésznek komoly lehetőségeket sem lírai, sem virtuóz rétegének megcsillogtatására. Bach E-dúr hegedűversenyének lassútétele már annál inkább alkalmas volt a líra megjelenítésére… A Lesták Bedő Eszter vezette mini-kísérőegyüttes finom, puha, háttérben maradó hangzással támasztotta meg a szólóhegedűs Molnár Noémi játékát, akinek így semmi másra nem kellett figyelnie, mint hogy becsukja a szemét, és megtöltse Bach zenéjét a saját érzéseivel. A zenében való feloldódásnál valamivel összetettebb feladat várt az első zenei blokk zárószámának, a mindössze négy éve elhunyt Minoru Miki Marimba spiritualjának előadóira. A szólót Fábry Boglárka játszotta. Virtuóz és precíz marimbajátékánál azonban feltűnőbb volt (és ez nem biztos, hogy a darabnak célja…) a három kísérő ütős, Herboly László, Kurcsák István és Pusztai Gábor jelenléte. Célja vagy sem, de elkerülhetetlen következménye a mű felépítésének, hogy a sokféle izgalmas hangszeren nagy mozdulatokkal játszó, s közben üvöltő zenészek elvonják a figyelmet a címszereplő marimbáról. Akárhogy is, az ütőszene mindig siker, pláne, ha ilyen fegyelmezetten, ilyen összehangoltsággal és arányérzékkel adják elő.

A folytatásban megszólalt a teljes zenekar, s velük Schumann Manfred-nyitánya. A néhány perce még egymástól évszázadokra lévő zenészek a jól megszokott és elvárt minőségben egyesültek Fischer Iván pálcája alatt. A kis hangzásból nagy lett, az intimből nyilvános, de minden más maradt. Újabb kontrasztként egy, a színfalak mögül megszólaló ének, Hugo Wolf Weyla dala című darabja következett. Ács Ákos (klarinét), Bereczky Dávid (kürt) és Polónyi Ágnes (hárfa) a szokásosnál is érzékenyebben kísérték a kintről beszüremkedő hangot, Tassis Christoyannis hangját. A félidő zárásaképp elő is került a görög énekes, aki saját nyolc, zenekari kíséretes, E. E. Cummings verseire írott dalát adta elő. A versek szerencsés összeválogatásának köszönhetően sokféle karaktert hallottunk a tréfástól az egészen mélyig. Tassis otthonosan mozgott a dalokban, szélsőséges, de a ripacskodás határán még bőven innen található gesztusaival és hanglejtéseivel felülírta korábbi elképzelésemet: igenis jó ötlet volt dalciklussal zárni a félidőt.

A szünet után a jövőbe hallgathattunk bele, de nem a jövő „2016”-értelmében, hanem az előadóművészet jövőjének értelmében. A Fesztiválzenekar jelenlegi zenészei játszottak együtt gyermekeikkel. Elsőként Szőke Zoltán (kürt) és kislánya, a fuvolista Szőke Borbála duózott. Egy Mozart-menüett és egy Leoncavallo-dal egyszerű, áttetsző zenei textúrája is elegendő volt ahhoz, hogy meglássuk Borbála határozott kiállását, a kamarázásra való érzékét, és meghalljuk ígéretes hallásának eredményét. A Kakaókoncertek népszerű száma következett, melyet az egyiptomi fejfedős Bazsinka József (tuba) és szaxofonos fia, Bazsinka Mihály adtak elő dobkísérettel. A vérpezsdítő, táncra késztető örömzenélés igen jó apa-fia programnak tűnik. Szólok is édesapámnak, hogy kezdjen el gyakorolni. Az ez után következő mű, Luciano Berio Folk songs című dalcsokra a koncert legizgalmasabb darabja volt. A zenekar élén ezúttal két Fischer állt, ugyanis a szólót a karmester lánya, Fischer Nora énekelte. Berio műve – az egymástól egészen eltérő kultúrák dalainak megszólaltatása miatt – még több karaktert, hangszínt és előadási módot igényel, mint a korábban hallott Tassis-dalok. Több nyelv, többféle hangkészlet, néhol egészen különböző hangképzés… Fischer Nora hangja elég rugalmasnak bizonyult, nem próbálta egységesítésként ráerőltetni saját „egyetlen egyéni” hangját a dalokra. Alapvetően jazzes hangszíne az operai vibratótól a koszos rekesztésig sokfelé elkalandozott. A hajlítások, a pregnáns ritmusok és az érthető szövegmondás (legyen szó akár a halandzsanyelvű dalról) szintén helyén voltak. Még az ázsiai dallamokkal is megbirkózott, igaz, a zsidó hangvételű tételek tűntek a legbiztosabbnak számára. Egyetlen kritikaként a darab hosszát hozhatnánk fel, ami indokolja, miért nem tudta az énekesnő végig fenntartani azt a változatosságot, amelyet a mű elején még kitartóan képviselt. Mindazonáltal az előadás szerintem legfőbb célja sikerült: Fischer Nora elhitette velünk, hogy ez a borzasztóan komplex és technikailag óriási kihívást jelentő Berio-mű egy laza, könnyed hangvételű szórakozás.

Kamarázás, külföldi sztár, cukiság-faktor és szórakoztatás után Fischer Iván nagyon jól érezte, hogy mivel kell zárnia a koncertet, és ezzel 2015-öt. Visszavezetett minket az ünnepek valódi lényegéhez, a szeretethez. Mahler 3. szimfóniájának zárótétele következett, amely, ha nem tudunk róla semmit, akkor is komoly lelki feltöltődést és talán megtisztulást is sugároz. Mahler címekkel látta el a hattételes szimfónia tételeit aszerint, hogy mi vagy ki meséli neki azt, amit ő megzenésít… „Amit az erdei állatok mesélnek nekem” – hangzik az egyik tétel, majd az ember és angyal következik, végül az, „Amit a szeretet mesél” Mahlernek, s egyúttal nekünk is. Világos volt, hogy nem várhatunk ráadást; a szeretet és annak egyik leghűbb kifejezője, a zene közös üzenetével a fülünkben hagytuk el a termet.

Mona Dániel

fotók: Stiller Ákos