playliszt

Ritka élmény, mikor egy hangversenyen nemcsak a kompozíció egyfajta egyéni interpretációjának lehet fültanúja a közönség, hanem magát a zenemű idő- és térbeli kiteljesedését élheti meg az előadáson keresztül - mintha csak abban a pillanatban öltenének formát a kottafejek, tele nyers intenzitással és dallami kibontakozással. Gennady Rozhdestvensky és a Concerto Budapest közös hangversenyén a Müpában minden hang külön szerepet kapott - nem csupán egyéni értelmezésük és megformálásuk, hanem egy átívelő, művészi folyamat által -, melynek köszönhetően a mű látszólag együtt lüktetett a zenekar és a karmester minden lélegzetvételével és mozdulatával.

A két legmeghatározóbb és legemlékezetesebb pont egy-egy tétel vagy darab hallgatásakor: a beintés utáni megszólalás és a leintés utáni elhallgatás. Az összes többi csúcspont, líra, szóló csak ez után következik. A Budapesti Fesztiválzenekar egyik óriási erőssége épp a két említett pont hibátlan kivitelezése. Szeptember 12-i koncertjükön sem volt ez másképp.

Mintha az időjárás is kitüntetett figyelemmel viseltetett volna Vashegyi György és a Concerto Budapest július 9-én este megrendezett Händel-estje iránt. A megelőző nap heves esőzései eredményeképpen az egész városban kis híján a Temze hullámain érezhettük magunkat, mint tette azt annak idején II. György király, a koncert első műsorszámának, a Vízizenének hangjaiban gyönyörködve. A vízözönt ezúttal megúsztuk, cserébe jött a szélvihar, és a koncert túlságosan is aktív résztvevőjének bizonyult.

Feltartóztathatatlanul közeledünk az év leghosszabb napjához és ebből következően legrövidebb éjszakájához, Szent Iván varázslatokkal teli éjéhez. A nevezetes éjszaka közeledte bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar éppen június derekának egyik kellemesen napsütéses koraestéjére időzítette nagyszabású vállalkozását, melynek keretében Mendelssohn Szentivánéji álom kísérőzenéjének részleteit adták elő. A szabadtéri produkciónak a Hősök tere adott otthont, ahol több szempontból különleges és emlékezetes előadást hallhatott az igen szép számban összegyűlt közönség.

És most nem a Zeneakadémia ősszel induló kamarazene fesztiváljának alcímére gondolok, hanem arra, hogy a Concerto Budapest múlt hétvégi hangversenyén (pontosabban hangversenyein) két szerző egy-egy műve csendült fel: az első félidőben egy első - bár a megjelenés dátuma miatt másodiknak nevezett -, a másodikban vagy, ha úgy tetszik, utolsóban pedig egy utolsó. A két szerző Chopin és Beethoven…