Új dolog indult: a Hermina Galéria indult, szép, zöld. A név ugyan némi ravaszságot sejtet, tekintve, hogy a Hermina úttól egy saroknyira lévő Hungária körúton van a hely, megnehezítve a laikusok dolgát (jó, Hungária Galéria már mégse legyen), de ez a bájából nem vesz el. A Hermina Galéria megnyitója – ZENEKÉP koncert és kiállítás.
Pici kert a zuglói lombok alatt; terasz, bor, csodálatos idill (az ég lassan lilásodik, a nap lemenni készül, lágy májusi este van, az ember így szeretné megnyitni galériáját egy ideális világban). A Hermina szeretne szerethető lenni, és jól megy neki. Minden adott: kellemes környezet, látványos kezdeti lelkesedés, mérsékelten progresszív alaphangulat – nem lesz semi gond. Érdekes módon az arculatteremtés nem kapott nagy hangsúlyt, és ez talán nem is baj; akinek ilyen kertje van, annak nem kell a plakátokkal meg a reklámmal foglalkoznia.
Hasonlóan baráti a Hermina vállalt célkitűzése is: kapcsolat teremtése a kortárs képzőművészet és zene között. Ennek megfelelően kezdő projektjükben fiatal zeneszerzők és képzőművészek vettek részt a két terület egy közös pontját, az ismétlés kérdéskörét járva körül. Érdekes módon a közös munka – a közösségteremtő szándék ellenére – nem volt cél, így nem is kérhető számon senkin, hogy az elméletileg együtt dolgozó művészek végül sehol nem találkoztak egymással. Talán nem is baj, talán nem is találkozhattak volna sehol.
A ZENEKÉP kiállításmegnyitója tehát egy érdekes keverékkel készül: egyperces darabok hangzanak el a kiállítótérben, ahol 10 x 10 centis képek lógnak a falon. Ez a formai keret össze is fogja valamennyire az egyébként nagyon széttartó anyagot; mindenesetre jobban, mint a megadott kiindulópont: az ismétlés mint vezérfonál ugyan világosan végigkövethető minden munkán, közös témát, közös érdeklődést mégsem feltétlenül jelent.
Felmerül bennem a kérdés, hogy mégis melyik zenei vagy képzőművészeti alkotásban nem fontos vagy érdekes elem az ismétlődés? A ritmus, és az elkerülhetetlen motívumhasználat – közvetett vagy közvetlen módon – mindkét területnek alapvető eszköze, és akkor még csak a művek belső rendszeréről van szó. Ilyen módon a ZENEKÉP nagyon különös kiállítás: a műveket összefogni hivatott alapötlet esetenként valóban meghatározó elemként van jelen a munkákban, máshol csak műfaji jellegzetességként. De talán épp a gyenge összekötő kapocs (és bizonytalan alapötlet) az, amiért izgalmas kérdéseket tud felvetni ez a kiállítás: ugyanis a többszintűség, a széttartóság, és a különböző rétegekben létrejövő jelentéstartalmak már olyan közös pontjai a kortárs művészeteknek, amelyeket valóban érdemes vizsgálni.
A megnyitón egy térben találkozott egymással a két műfaj. Érdekes megnézni, hogy mit tett egyik a másikkal, melyiküknek tett jót ez a találkozás, tett-e egyáltalán valamit? Ha koncertre jöttem, akkor megkönnyítették a dolgom, mert készen kaptam egy keretet, amin belül vizsgálhattam a darabokat. Ha kiállításra jöttem, akkor megkaptam a kellő felvezetést, hogy valóban koncentráltan tudjam nézni a képeket. Ha pedig csak besétáltam ide, akkor is izgalmas élményben lehetett részem: az időbeliség kérdésével találtam szemben magam.
Áll az ember a tömegben, csend áll a kép a falon, szótlanul
a zene meg jön az ember meg nézi
Ő jön ide, vagy én megyek oda, történik-e, vagy állandóan van, satöbbi, satöbbi, satöbbi.
Kortárs komolyzenét hallgatva nagyon nagy figyelmet igényel részemről, hogy látni, hogy érezni kezdjem ezt az ismeretlen nyelvet, mérni pedig tulajdonképpen kizárólag ennek a figyelemnek a fenntartásához szükséges energiát tudom. Utána már minden költészet. (Hasonló persze az is, amikor képzőművészetben mérek: mennyire kell megváltoztatnom a látásomat, hogy jónak lássam amit látok?)
És a ZENEKÉP meglepett. Pár perc (ez pár önálló darab!) kellett, hogy a hozzá nem értésem vastag tejüvegén mégis átüssön valami: a frissesség. Ez a frissesség azonos azzal, ami a színműs vizsgadarabok és a képzős kiállítások sajátja: a fiatal emberek kreativitása. Nincs vele mit kezdeni; van és kész. (Klee szerint a gyermekrajz mindig szép, kicsit ilyen ez is.) Az elhangzott darabok szinte egytől egyig telve voltak ezzel az erővel, legyen szó Balogh Máté gátlástalan Két Csokonai-daláról vagy Rubik Ernő hektikus-kaotikus beatbox-zongora-cselló-fuvola darabjáról, az Encounterről.
Közben pedig nagyon szikár, nagyon „szűk” darabokról beszélünk. Figyelni kellett, és egy idő után már nem lehetett nem figyelni. Magányos, feszült hangok, mint a szárítókötél, belevágnak a semmibe, csak hogy egy pillanattal később játékká oldják a nyomást a hallgatóban. Pedig sok volt a csend is – olyan csend, amely utólag hanggá lesz, megszilárdul, és megszűnik űr lenni. Ilyen figyelős tánc végig: kiold és visszafog, elbődül aztán megkukul. Így táncol és így hallgat Gryllus Samu izgalmas FloubleAgentje és Bolcsó Bálint Fáziskeresőkje. A második etapban még tovább csökkenő gesztusok, még élesebb léptékváltások kerültek elő – jó cím Kedves Csanád darabjához a Micro Reactions, párban Tornyai Péter Miniatűr két keretbenjével. Finom lépkedésekkel, apró, de súlyos mozdulatokkal operál Sándor László Kérdés és válasza.
Ez a feszült ritmus viszont - komolyságában és eleganciájában - utat tudott engedni maga mellett, hogy látható legyen a kreativitás egy másik szegmense: a humor. Óriási felszabadító erőként néha apró káoszok, kicsi túlzások tűntek elő, és a hallgatók közt többen valóban felnevettek – ritka jelenség komolyzenei koncerten. A sokféle egypercesek között megteremtődött egy dramaturgiai rend, amiben el tudott férni minden a teljesen komolytól az abszurdig, és amelyben megtalálhatta a maga helyét Horváth Balázs csodásan szellemes Limerickje és Muntag Lőrinc Örkény-adaptációja, a Hasonlóságok is. A koncert végén úgy lehetett megtapsolni a szerzőket, hogy ebben a szűk keretben mindent megkaptunk tőlük, amit lehetett.
Jó lett volna hasonló szabadságot viszontlátni a képzőművészeti munkákon is. Nem mintha nem született volna a 13 művésztől 13 egyedi megoldás az ismétlés témára, mert született, de ennél tovább nehéz lenne menni. Valahol elkezdett döcögni, talán épp a formai követelményeknél, amik vagy jól működtek adott helyzetben vagy nem. A legérdekesebb alkotások pont ezeket a formai megkötéseket tudták frappánsan áthidalni, hogy a lényeg máshová tevődjön át, és máshol jöjjön létre a mű, ne az előre kikötött pár tényezőnél.
Pap Emese munkája például ilyen. A Repülő nélküli propeller egyszerre végtelenül szellemes és gyönyörűen költői (költőien gyönyörű) de nem a szöveges jellege miatt – egyszerűen csak nincs szüksége mankókra ahhoz, hogy mondjon valamit. És mond, bársonyos női hang mondja, hogy „Remélem...mindegy, remélem mindegy”, és közben ül az ember a barokkos fotőjben a kis walkmannel az ölében, és csak kérdezni tudja, hogy most akkor tényleg visszajött a dada? Vagy mi van? Repülőszerencsétlenség? Szerelmi bánat? Halál? Duchamp? Douglas Adams? Ki van itt?
10 centiméter: nagyon kevés. 10 centiméter lobogó hajú nővel: rengeteg. Tillmann Hanna két rajza, az Ismétlődő női minták könnyedségében egészen különleges alkotás. A legklasszikusabb értelemben vett vonalrajz (Réber Lászlót lehetne emlegetni), mégis tele-tele van mozgással, dinamikával, térrel, és ha igazán akarom, zenével is.
Szerethetőségében hasonló, és szintén sokfelé kinyitható mű Gosztola Kittié is, aki vette a bátorságot, és a zeneművek elhangzása után kiállt a közönség elé, hogy akkor ő most elkészítené a munkáját. Két képén a zeneszerzők és a képzőművészek ruhaszöszei láthatók, ami megint egyszerre humoros és rejtélyes. Képzeljük el: kiáll a terem közepére a 23 alkotó, Gosztola Kitti pedig az összes szöszt leszedi róluk − ez jó. Így lehet jól kibillenteni egy történést az addigi medréből. A csikorgó-zörgő szösztelenítő henger pedig személyes kedvencem; rút kiskacsa és trash-kincs a hangszerek sorában.
Emellett (talán itt egyedül) sikerült jól reflektálni a két terület találkozására, beszélni kicsit egyik és másik nyelven is. Mert mi történt: lezajlott egy performansz, „zenétől” kísérve, az eredmény pedig most is ott lóg a kiállítótérben, „képként”. Megint el lehet gondolkozni az időbeliségen, hogy ki kihez beszél, ki vesz részt benne, hogy jön létre, és nem utolsó sorban: hogy a két tökéletesen egyező szöszhalmaz miről mesél.
Juhász Nóra
A képek forrása: a Hermina Galéria Facebook-oldala.
