playliszt

Régóta tartozom már ezzel a beszámolóval. A świdnicai Bach-fesztivál zászlóshajója, a Béke-templomban előadott opera, Händel Sosarméja olyan vegyes érzéseket váltott ki belőlem, hogy hol így, hol úgy akartam megírni róla a cikket. Karikírozzam ki, amit már-már röhejesnek tartottam? Fókuszáljak arra, ami tetszett? Meglátjuk…

A helyszín még mindig lenyűgöző! Nem találtam szavakat! Ide behozni egy operát – óriási ötlet! Magasztos minden megszólaló hang, meghitt a hangulat, az emberek a zenéért jönnek, s közben köhögni sem mernek / tudnak. Az egész miliőtől olyan sokat várunk, olyan szentté avatjuk azt, hogy rendesen ki tud zökkenteni, ha egy énekesnő combközép fölé felhúzza a szoknyáját, és úgy baktat fel a színpadra…

Tisztában vagyok vele, mennyire nem szabadna kiemelnem efféle külsőségeket. Nem is tenném, ha nem lenne zenei vonzata. Egy primadonnától elfogadjuk, hogy valamivel több teatralitással van jelen egy pódiumon, mint a többi énekes, mert cserébe olyan teljesítményt kapunk tőle, amely kiemelkedőbb, de legalább virtuózabb, mint társaié. Viszont a hercegnős viselkedés azon nyomban hiteltelenné válik, amint hiba csúszik a gépezetbe, amint meginog a szakmai tökéletesség. Jó, nevesítsünk végre: Marzena Lubaszka jelenségét próbálom megragadni. Az opera szopránja a már említett lazasággal libbent fel a színpadra. A darab alatt többször – hogy bulvárosan fejezzem ki magam – villantásközeli helyzetbe került, függetlenül attól, hogy énekelt, vagy a helyén ült. Amikor pedig sem énekelnie nem kellett, sem a szoknyáján nem volt mit igazítani, akkor frizuráját piszkálta látványosan. Eredmény? A legfeltűnőbb és legbosszantóbb következmény, hogy Lubaszka több belépést is lekésett. Számomra ez a figyelmetlenség, de hívjuk nyugodtan tiszteletlenségnek, sokkal elfogadhatatlanabb, mint a néhol hamis intonáció, vagy bármilyen más énektechnikai malőr. Ezt a hozzáállást éreztem az istentiszteleten, és ezt éreztem itt is.

De nemcsak efféle bakikat vont maga után a magamutogatás. Händel Elmirája minden felvonás végén kapott egy-egy bravúráriát. Ahogy az elsőt hallgattam, azonnal arra gondoltam, hogy az akkori primadonna piszkosul a szerző bögyében lehetett, hogy ő így kiszúrt vele. A sűrű ugrások nem ívként kapcsolódtak össze, hanem (tudom, erős, de nem jut eszembe találóbb hasonlat) kutyaugatásszerű páros motívumokba csoportosultak. Persze lehet, hogy nem a látszólag az életéért küzdő Lubaszka előadása a mérvadó, és megeshet, hogy azok az áriák tudnak könnyeden virtuózak is lenni. Ezúttal viszont (talán) alulpróbált, túljátszott, erőlködő áriákat hallottunk. Igazságtalan lennék, ha nem emelném ki, hogy voltak gyönyörűen csillogó pillanatok is Lubaszka játékában, ám ezek leginkább az együttesekre korlátozódtak. Az egyéni részek többsége valamiben mindig kifogott rajta. Az oboaszólóval kísért számánál például hajszálon múlt, hogy az unisono tekergések együtt maradjanak, máshol a levegővételt alig engedő koloratúr szakaszok jelentettek akadályt.

Volt még egy színészünk, a basszista Sebastian Szumski. Áriái után csábosan mosolygott a közönség különböző pontjai felé, elégedetten bólogatott, grimaszokat vágott, egyszóval ő is készült rá, hogy bárki bármikor sztárfotót csinálhat róla… Ő alakította az ellentéteket szító Altomarót. A Capella Cracoviensis művészének javára vált, hogy kórusban énekel, mert előadása mellőzte az önkényesen erős, már-már durva hangokat. Hangszínei képesek voltak különböző érzelmi állapotokat tükrözni, jólesően változatos basszus volt. De! Az erő hiánya nem egyenlő az erővel való gazdálkodással. Itt néha hiányzott az erő, pontosabban a mélység. Egy alkalommal Szumski néma levegővel pótolta áriája mélyebb regiszterű hangjait. Bár egyértelmű volt, hogy az adott hangok nem jönnek ki neki, sikerült olyan szívbemarkolóan szép hangszínen, olyan hatásosan és kifejezően előadnia az áriát, hogy az ember megbocsátotta, fülével kipótolta a hiányzó hangokat. Törékeny és leheletnyi volt – sosem hittem, hogy le fogom ezt írni egy basszus áriáról.

Az est meglepetése Łukasz Dulewicz volt, aki két szerepet (Melo, Argone) énekelt. Haliate mindkét (mostoha és vérszerinti) fiát egy énekesre bízni eleinte összezavaró, majd elgondolkodtató megoldás. Kicsit skizofrén, de egyfajta belső vívódásnak is felfogható. Mint John Travolta és Nicolas Cage az Ál/Arcban: Dulewicznek lehetősége nyílt hol ellenséges, hol békepárti karaktert játszania egyazon darabon belül. Nem mondanám, hogy a különböző karakterek merőben eltértek volna egymástól, de a kontratenor összehasonlíthatatlanul határozottabb és jobb volt, mint mikor pár nappal korábban hallottam.

Ki kell emelnem Michaela Selinger (Erenice) altját. A sok sztárként viselkedő énekes között szerényen meghúzta magát, majd minden manír nélkül olyan szívszorítóan drámai áriát énekelt, hogy kiérdemelte az „opera legemlékezetesebb pillanata” címet. Joshua Ellicottról eleinte nehéz volt elképzelni, hogy ő a tekintélyt parancsoló, hódító király, Haliate, de tenorjának egy-egy momentuma méltó volt a szerephez. Végül néhány szó a címszereplő Sosarmét alakító Michał Czerniawskiról. Mindamellett, hogy a Lubaszkával közös szerelmi duettekben hiába próbált valami kontaktot kialakítani partnerével, érzékeny, szerelmes hangszíne mindvégig érzékelhető és értékelhető volt.

A Capella Cracoviensis zenekara – melyet természetesen a csembalista karmester Jan Tomasz Adamus dirigált – kiválóan muzsikált. Az együttes megtalálta azt a játékstílust, amellyel egyaránt eleget tett a historikus és a modern gyakorlatot kedvelő hallgatóknak.

Mona Dániel