playliszt

Bár szombaton túlvoltunk a fesztivál legjobban várt eseményén, az operán, sőt, tetéztük is az élményt Beethoven kései zongoraszonátáival, a Bach-fesztivál még nem zárult le. A hivatalos műsorfüzetben nem szerepeltek, de a szóróanyagokon helyet kaptak a vasárnapi programok. Mindkettő egy-egy különlegesség, egy-egy szívmelengető gesztus volt.

Elsőként a már korábban megismert Béke-templomba mentünk istentiszteletre. A templomnak kiterjedt atmoszférája van, már valamivel a templomkert előtt magával ragadja a látogatót. A tisztán fából készült épülethez girbegurba macskaköves és murvás ösvények vezetnek a platán fák között. A kertet aprócska, kőből készült boltív és kovácsoltvas kerítés vezeti be. A templom közvetlen szomszédságában sokat mesélő sírkövek és mesébe illően zöld fű található. A templom meg… hát, kész csoda! A formák, a szerkezet, a színek – és még be sem léptünk. Odabent persze találunk márványszobrokat, de az épület maga teljes egészében fából készült, tehát a freskókat is fára festették. A gyakran aranyozott díszítéseket (vagy akár függönyt) helyettesítő festések élethűek, térbeliséget sugároznak. A finom faragások, és egyáltalán a sok-sok megoldás, amit az építők kihoztak a fából, nem hagyják nyugodni az odatévedő, kíváncsi szemeket.

Ebben a környezetben hallgattuk meg szombaton a Sasormét, és ide tértünk vissza vasárnap az istentiszteletre. Természetesen nem írnám le mindezt, ha az alkalomnak nem lett volna zenei vonatkozása. A korábbi koncertekről már ismert, a Capella Cracoviensisben muzsikáló művészek egy kisebb csoportja, az Akademia Bachowska előadása tette különlegessé az istentiszteletet. Jan Tomasz Adamus vezényletével elhangzott Bach O Jesu Christ, meins Lebens Licht című kantátája (BWV 118) és Johann Gottlieb Janitsch c-moll sonata da camerája. És persze ne feledkezzünk meg a kántor Maciej Batorról sem, aki az istentisztelet egésze alatt orgonált.

Egy gondolat erejéig beszéljünk az utóbbiról! Talán a falak anyaga, talán a templom belső tere, talán az orgona mérsékelt mérete okozta, hogy minden hangot tisztán és érthetően hallottunk, egyik sem veszett el a visszhang sűrű erdejében. Az orgonára jellemző monumentális hatás jelen volt, anélkül, hogy a hangok sejtelmes hangszőnyeggé álltak volna össze. Nem úgy a Bach-kantáta… Akármilyen szép is a mű, az énekszólamok alapján erre nemigen derült fény. A Sosarméból megismert szoprán (Marzena Lubaszka), kontratenor (Łukasz Dulewicz) és basszus (Sebastian Szumski) énekművész, valamint a csütörtöki Mozart-mise tenorja (Krzysztof Michalski) bizonytalanul, felületesen adták elő a művet. A belépések halványak voltak, a szólókat alig lehetett hallani, a hangközpárhuzamok pedig egyenesen a semmibe vesztek. A férfiszólamok nem szolgáltattak biztos alapot, a szoprán nem koronázta meg a harmóniákat. Mintha nem helyeztek volna akkora hangsúlyt erre az előadásra, mint például egy operára. (És akkor még be sem dobtam olyan rosszindulatú szavakat, mint „hakni”.) Az énekesek közül egyedül a kontratenor Dulewiczet illeti dicséret, aki a korábbi kritikámból okulva (hiszen nyilván elolvasta) bátran, biztosan, érett hangszínnel énekelt. A fesztivál során háromszor is volt szerencsém hallani, és ezúttal tetszett a legjobban. A többieket csak kétszer hallottam… Részletek a Sosarme-kritikában.

A zenekar játékából persze kiderült, hogy fantasztikus zenéről van szó, mint ahogy azt is megtudtuk a triószonátán keresztül, hogy Janitsch remek szerző. A darabot brácsaszóló indította. Nagyon jót tudok nevetni a brácsás vicceken, de ez nem egy vicc: a szóló gyönyörű, lágy és kifejező volt. A brácsista a historikus előadásmódhoz híven, de az érzelmektől vezérelve a lehető legromantikusabban játszott. A hegedűs felemelően pontos intonációja, valamint az oboista lírai hangja tovább emelték az előadás színvonalát.

Az istentisztelet után szednünk kellett a lábunkat, mert a főtéren kezdődött a fesztivál zárókoncertje, a helyi zeneiskola tanulóinak matinéja. Nagyon helyes! Nagyra értékeltem, hogy a gyerekek lehetőséget kaptak, és bemutatkozhattak a közönségnek, ráadásul egy ilyen fesztivál keretében. Az pedig, hogy ők zárták a másfélhetes rendezvényt, kedves gesztus, amibe sok minden belemagyarázható múlt, jelen és jövő kapcsolatáról. Sok minden, ami nem mellesleg igaz.

Mona Dániel