playliszt

Kis templom, Bach-csellószvitek, barokk csellószonáták, historikus előadás és az öthúros hangszer – ez történt Świdnicában július 28-án és 29-én.

Egy helyszín, három koncert, hat csellószvit – amennyit hallottam: két koncert, négy csellószvit. A helyszín találó, ugyanis a Szent Kereszt-templom belső magassága, oldalhajóinak nem-mélysége, magyarán a templom kicsiny belső tere a lehető legideálisabb helyszín szóló csellóművek előadására. A visszhang épp akkora, amekkora kell. A templom minden zugába ugyanolyan intenzív hang jut el. (Ez nem egy vers!) Hallani a legfinomabb zenei megoldásokat, sőt a technikai zajokat. Ugyanakkor átlátni a nagyobb egységeket, összetartozó dallamokat. (Mondom, nem!) Legalábbis az akusztika megengedné, hogy átlássuk őket…

A négy (No. 3–6) csellószvitből háromnál akadt egy központi probléma: az előadók képtelenek voltak összefogni egy-egy tételrészt, netán egy-egy tételt. A két hölgy, Teresa Kamińska (No. 3 és 5) és Agnieszka Oszańca (No. 4) más okokból, de ugyanabba a csapdába estek. Közhelyesen úgy mondanánk, hogy elvesztek a részletekben. Nagyon meg szerették volna mutatni a Bach zenéjében rejlő, hangról hangra való változást. Kamińska (28-án ő adta az egész koncertet) a legapróbb szerkezeti formákra, zenei fordulatokra igyekezett felhívni a figyelmet. Szekvenciák, ismétlések, két regiszterben zajló „párbeszédek”, motívum záró s egyszerre motívum indító hangok, hangpárok, késleltetések, disszonanciák, bármilyen hangköz vagy tört akkord – egyszóval, igen, nagyjából minden. Az az elképzelés ez, ahol egy skála sem sima emelkedő vagy ereszkedő hangokból áll. Nem, Bach skálájának magvasnak és drámainak kell lennie… Gonosz vagyok, persze, de ez a fajta szétdaraboltság, ez a túlmisztifikálás nem tesz jót Bach zenéjének. Senki zenéjének nem tesz jót. Újabb alig elcsépelt bölcsességgel élve: a kevesebb néha több.

Oszańca is hangot játszott hang után, nem pedig folyamatokat. Nála viszont nem egyszerűen az összhangzattani és formai „érdekességek” darabolták szét a művet. Mindezek tetejébe kaptunk egy mimikát, mely arról árulkodott, hogy (regisztertől, hanghosszúságtól, de gyakran ok nélkül vezérelve) akár három-négy hangonként más hangulatot kíván kifejezni. Ez a zenei szeszélyesség sokszor gyermetegen kimerült abban, hogy a mély szomorú, a magas pedig vidám… Olyan szélsőséges ellentéteket láttunk-hallottunk, amely aligha van benne egyetlen leszaladó futamban. A 4. csellószvit első tételének szekvenciális kezdetekor minden harmónia új hangulatban indult, feledve az előzményeket. A felelgetős, hangpárokból felépülő szakasz pedig nem tudott gördülékenyen egy folyamattá válni – minden egyes hangpár új lélegzetre, új karakterrel érkezett.

Mindkét művésznő mentségére szóljon, hogy bizonytalan kezdés és darabos folytatás után a művek második felére levetkőzték a felesleges manírokat, és letisztuló játékukkal több teret engedtek a bachi muzsika értékeinek. Az 5. csellószvit kifejezetten zavarba ejtően indult. Nem volt egyértelmű, melyik hang szól szándékosan együtt, és melyik csak hívatlan pienhang. (A gyakran elhangolódó bélhúrok egyébként is sokszor produkáltak furcsa együtthangzásokat, üveg- és felhangszerű zúgásokat.) A szvit végére azonban flott, gondtalan, felszabadult, nem utolsó sorban pedig tiszta játékot kaptunk. Rengeteget javított az említett szétdaraboltságon, mikor a csellista hölgyek a szvitek után Jan Tomasz Adamusszal játszottak szonátákat. A csembalókíséret olyan alapot biztosított számukra, amely mellett nem maradt idejük az általam kritizált manírokra. Egyenletes, egyszerű, muzikális előadás volt, s bár a koncertek kitöltő számai voltak, azt kell mondjam, jobban tetszettek, mint a szvitek.

Egy valami azonban még jobban tetszett: a 6. csellószvit Konrad Górka előadásában. Az interpretáció nemcsak az öthúros gordonka miatt volt érdekes, hanem az érzékeny, de határok között mozgó játék miatt is. Górkánál sem hiányzott a dinamikai szélsőségesség vagy az aggogikai változatosság, de ő egyszerre tudott a kicsire és a nagyra koncentrálni, egyszerre emelt ki részleteket az egészből, és éreztette előre az adott pillanat tételen belüli szerepét. Virtuóz volt, lírai volt, táncos volt, de végig józan és pontos. A taps mértékékből és a templomokban ritka brávókból úgy tűnt, nem csak én értékeltem nagyra a szvitek sorozatát záró előadást. (Magát a koncertet, s ezzel a szviteket egy Bach-korál zárta, valódi örömzenélés Oszańca, Górka, Adamus és az igazán kifejezően éneklő szopranista, Michalina Bienkiewicz előadásában.) És csak mert három a magyar igazság, s hogy nehogy közhely nélkül zárjuk a cikket: Minden jó, ha a vége jó!

Mona Dániel