playliszt

Tudom, hogy beharangoztam a piknikkoncerteket, de a tömegközlekedés, az időpontok és a fesztivál további programja nem akarták, hogy részt vegyünk rajtuk. Nem úgy csütörtökön. Megettem a pizzámat, és átsétáltam az épp szemben lévő Szent József-templomba Mozartot és Haydnt hallgatni.

A sok-sok szóló csellódarab után felüdülés volt vokális-hangszeres zenét hallani. A Szent Kereszt-templomnál nagyobb, díszesebb építmény teljesen megtelt a kíváncsi közönséggel. A szó szerint mennyei környezetben muzsikáló zenészek látványa és a szakrális művek hangzása együtt olyan atmoszférát teremtett, amilyet minden bizonnyal a 18. században is. De van itt még valami, ami emberközelibbé tette az előadást. A művészek profamatőrizmusa. Igen, megint alkottam egy szót, jelentése felettébb pozitív: olyan zenészeket (elsősorban énekeseket) takar, akik hangi/hangszeres képességeik teljes birtokában vannak, de mellőzik a sztereotipan a profizmushoz kapcsolódó, mesterséges hangképzést.

Kezdjük az énekesekkel! Az említett profamatőrizmus leginkább a két felső, a szoprán és az alt szólamban jelent meg. Antonina Ruda (szoprán) nem használt felesleges, kiszámítható vibratókat, nem sötétítette be hangját a komolyság kifejezése érdekében. Egyenesen, csilingelően, jóleső egyszerűséggel énekelt. Łukasz Dulewicz (kontratenor) hangja is letisztult volt. Talán erőtlennek is mondanám, de százszor inkább dinamikai fogyatékosság, mint agyonszínezett, túldramatizált hang. Az énekesek a pódium két szélén álltak, szoprán-tenor és basszus-alt felállásban. Ebben az elrendezésben kevésbé érvényesült az a szoprán-kontratenor hangszínegyüttes, mely megannyi barokk operaduettet feledhetetlenné tesz, ugyanakkor a fúgáltan történő belépéseknél különleges sztereóhatást teremtett.

A másik két énekes (Krzysztof Michalski – tenor, Marek Opaska – basszus) követte a „stratégiát”: mindketten természetes hanggal énekeltek, mintha az előadott darabokat bárki meg tudná szólaltatni. Szépen kihallatszódtak a különböző összeállítások, mikor például csak a belső szólamok, vagy csak a két szélső szólam énekelt. A művészek hangvétele tehát felettébb otthonos és szimpatikus volt.

A hangszeres zenészek is kellemes perceket szereztek nekünk. Vonósok, illetve a trombitákból és timpaniból álló Alta Cappella alkotta a zenekart. Az apró orgona mögül Matteo Messori vezényelt. Higgadt, felesleges mozdulatokat kerülő dirigálása jót tett Haydn és Mozart zenéjének, kiemelte azok primer értékeit, nem terhelte azokat önkényes jelentésekkel. A natúr trombiták meglepően tisztán szóltak, igaz, csak módjával voltak igénybe véve. Az elsőhegedűs Elżbieta Górka szerezte a legszebb pillanatok egyikét. Mozart K. 263-as C-dúr szonátájában kristálytisztán intonált, egymásra vezető, egymásba átfolyó, de érthetően tagolt hangokat játszott. Külön kiemelendő még a csellista hölgy, aki a programban feltüntetett Marco Frezzatót helyettesítette, és (Messorit nem számítva) az egyetlen zenész, aki a koncert valamennyi számában játszott. Az érzékenytől az erőteljesig számos árnyalatot mutatott be, s tette mindezt continuo-hangszerként. A świdnicai fesztivál tehát egyre érdekesebb kezd lenni!

Mona Dániel