playliszt

A Simplicissimus Kamaraegyüttes február 18-án Telemann-estet ad az Óbudai Társaskörben. Hogy mit is kell értenünk régizene alatt, és hogyan fér meg egymással „akadémikus” és „kreatív” régizene-játszás? Melyik darabnak hol a helye, és hogyan kerülnek többszáz éves darabok egy kávézóba? Mekkora jelentőségű szerző is volt Telemann valójában? Németh Zsomborral, a Simplicissimus művészeti vezetőjével beszélgettünk.

Belinszky Anna: Vágjunk is egyből a közepébe: miért épp Telemann? Sokan igazi másodvonalbeli komponistának tartják, és leggyakrabban talán a zenetörténészek is csak a Bachot és Händelt is felülmúló termékenységét hangsúlyozzák. Mit tudott mégis Telemann, amiért úgy döntöttetek, hogy egy egész estét szenteltek neki?

Németh Zsombor: Amint azt a tavalyi, Georg Muffat műveinek szentelt Óbudai Társaskörös hangversenyünk ismertetőjében is hangsúlyoztam, a „másodvonalbeli”, a „kismester” és a hasonló, szerzőket egymás alá-fölérendelő kifejezések általában rendkívül félrevezetők és károsak. Rengeteg olyan alkotó munkáját becsmérelik, akiknek – ahogyan Székely András fogalmazott – egyszerűen csak „rossz a sajtója”, vagyis nem jutott olyan 19. század végi-20. század eleji megbecsültség, mint Bachnak vagy Händelnek. A romantika korának zsenit előtérbe helyező világképében, és különösen az ebből eredő német Bach- és angliai Händel-kultuszban ugyanis senki sem közelíthette meg a kiválasztottat, a „Mestert”. Az ún. „másodvonalbeli” zeneszerzőkkel is csak úgy illett foglalkozni, hogy azok – legtöbbször vélt – tökéletlenségeinek hangsúlyozásával az „elsővonalbeli” szerzők nagyságát bizonyítsák.

Telemann, hasonlóan Muffat-hoz, a több mint ezeréves nyugati zenetörténetet egészében vizsgálva talán nem játszik annyira emblematikus szerepet – ebben persze a már említett rossz recepció is közrejátszik, ugyanis miért foglalkozzon az utókor egy „alacsonyabb nívójú” szerzővel? –, de saját korában, az 1700-as években sokkalta ismertebb és játszottabb zeneszerző volt, mint eisenachi születésű pályatársa. (Nem mellesleg Bachot a jobb ajánlat miatt Hamburgban letelepedő Telemann pótlékaként szerződtették Lipcsébe…)

Az idei a harmadik alkalom, hogy lehetőséget kapunk az Óbudai Társaskör Nagytermében. A tavalyi és a tavalyelőtti hangversenyen is egy-egy emblematikus 17. századi ciklust adtunk elő – névadónk, Daniel Speer Musikalisch-Türckischer Eulen-Spiegel kötetének daljátékát, illetve a már említett Georg Muffat Armonico tributo sorozatát. Az idei eseményre már előzetesen elhatároztam, hogy lépjünk tovább a zenetörténetben, és 18. századi muzsika szerepeljen a programunkon. A másik változás az, hogy az egyszerzős-est elgondolás maradt, de nem egy meghatározott opust, hanem különböző műveket adunk elő. Ehhez a koncepcióhoz pedig Telemann ouvre-je kiválóan illik, mert nincs még egy olyan 18. századi komponista, aki annyi zenei stílusban mozgott otthonosan, mint ő. Neve ráadásul sokkal ismerősebben cseng a közönségnek, mint Speeré vagy Muffaté, életműve azonban éppúgy rengeteg felfedezni valót tartalmaz.

BA: Gyakran ragaszkodtok a zeneművek tematikus elrendezéséhez. Azon túl, hogy Telemann, milyen szempontok szerint állítottátok össze a programot, dramaturgiailag hogyan alakul az este műsora?

NZs: Két fő szempont volt a február 18-i program megalkotásánál: a felcsendülő művek az ésszerűség keretein beül lehetőleg minél különbözőbb apparátust foglalkoztassanak, illetve minél több, Telemann által művelt zenei irányzat helyet kapjon benne. Ezért játszunk ezen az estén két hegedűre írt szvitet éppúgy, mint négyszólamú vonós-ensemble-t is magában foglaló concertót. A művek között pedig a „standard barokknak” számító olaszos és „kevert”-stílusú kompozíciók mellett előadunk egy kifejezetten francia modorban írt kvartettet, illetve több műben felcsillan Telemann „kelet-európai” stílusa is.

Az első félidőben elsősorban a könnyebben fogyasztható, sokszor kifejezetten szórakoztató darabok kerülnek előtérbe. A „főfogás” – már csak a hosszát tekintve is – a második félidő első száma, az e-moll „párizsi” kvartett lesz, de az azt követő, kamaraconcertónak nevezett mű (valójában egy különböző hangszerelésben előadható trió, amelyhez mi ezúttal a rendkívül szokatlan hegedű-orgona-csembaló felállást választottuk) is igazi ínyencségnek ígérkezik.

BA: A koncert szólistáiként Rohmann Ditta, Fassang László és Csalog Benedek lesznek a vendégeitek, akik mindhárman otthonosan mozognak a régi zeneművek előadásában. Játszottatok már korábban is együtt, vagy ez lesz az első alkalom?

NZs: Csalog Benedekkel egy nagyobb apparátusú projekt részeként már játszottunk együtt, Rohmann Dittával és Fassang Lászlóval azonban most állunk először közösen színpadra – nagyon örülünk, hogy mindez megvalósulhat. Biztos vagyok benne, hogy rengeteget tanulhatunk a közös próbákból, és reméljük, hogy cserébe új impulzusokat adhatunk a közreműködő művészeknek.

BA: Sokan sok mindent értenek régizene-játszás alatt. Együttesként miket tartotok a legfontosabb elveknek, amelyek meghatározzák a játékmódotokat? Van-e olyan hangszeres művész, együttes, vagy karmester, aki különlegesen nagy hatással volt arra, ahogyan a Simplicissimus régizenét játszik?

NZs: Valóban, a régi zenék előadásának nagyon sok irányzata létezik, ráadásul mindezt bonyolítja, hogy – különösen Magyarországon – a „régizene” az utóbbi időben gyűjtőfogalommá vált. Ennek a nagy csoportnak az egyik véglete a munkásságukat az évszázadokkal ezelőtti zenék megértésének és feltárásának szentelő, autentikus hangszerek játékmódját magas szinten elsajátító előadók; a másik véglet a régi dallamokat divatos könnyű- és népzenei irányzatokkal összeházasító, véleményem szerint sokszor megkérdőjelezhető művészi értéket képviselő formációk. Eljutottunk tehát oda, hogy a „régizene” a „világzenéhez” hasonló, kissé semmitmondó címke, amelyben az almának a körtével kell versengenie az elismertségért. Egy ilyen sokszínű szcénában aztán (egyáltalán nem meglepő módon) elég éles törésvonalak alakultak ki, az egyes táborok képviselői pedig – olykor alaptalanul – nemigen vesznek tudomást egymásról.

A mi koncepciónk az, hogy megpróbáljuk mindegyik irányzat legfontosabb erényeit ellesni, majd kombinálni őket. Kiindulási alap számunkra az, amit nyugaton is régizene-játszásnak tekintenek: autentikus hangszereken játszunk, a fennmaradt írott és kottás források eredetijeit tanulmányozzuk, és alapvetően ezekből próbáljuk megérteni, hogy mit, miért és hogyan kellene csinálnunk. Mindezek ellenére nem vagyunk „akadémikus” társaság sem, mivel előadói stílusunk szerves részét képezi az a fajta zenei kreativitás is, ami több itthoni, sokszor a népzene irányából közelítő együttes sajátja. Ami azonban elkülönít bennünket tőlük, az az, hogy egyéni megoldásainkat igyekszünk szigorúan a stílus szabta szoros határokon belül tartani.

Efféle kreativitásra már csak azért is szükségünk van, mert bár a „régizenére” elsősorban mint „komolyzenére” tekintünk, a régizenének tekintett stílusok (barokk zene, reneszánsz zene stb.) nemcsak „művészi” zenékből, hanem korabeli szórakoztató muzsikákból is állnak. Utóbbiakat is igyekszünk ugyanazzal az igénnyel megszólaltatni, mint mondjuk egy Bach-kantátát, de semmiképpen sem ugyanúgy, hiszen a két mű előadói stílusa nyilvánvalóan saját korában is eltért egymástól.

Másrészt sokszor előfordul az általunk előadott „komoly” művekben – például a mostani Telemann-esten is – az is, hogy a műzenébe más stílusból származó elemek kerülnek, amelyeket bizony máshogy kellene játszani. Erről a tényről általában tízből kilenc együttes nem vesz tudomást, mi viszont igyekszünk ezt a „stíluson belüli stiláris sokszínűséget” minél hallhatóbbá tenni. (És akkor ezúttal a műzenén belüli irányzatok – olasz, francia, stb. – kombinálásáról nem is beszéltem.)

Mivel elég heterogén összetételű a társaság, így nehéz válaszolni arra, hogy van-e valaki, aki nagy hatással lett volna az együttes egészére. Talán Simon Standage nevét említhetném, hiszen a 2010-es évek elején mindannyian többször játszottunk a Zeneakadémián tartott kurzusain. Nekem személy szerint a budapesti muzikológus- és bécsi barokkhegedű-tanulmányaim, illetve a németországi régizene-játszásban szerzett tapasztalataim mellett a Miloš Valenttel való találkozásom volt döntő jelentőségű, ami éppen a Simplicissimus indulásával egy időre esett, és ezért talán az együttes imént felvázolt filozófiájára is hatott. Milošnál és az általa vezetett Solamente Naturalinál láttam ugyanis először működő módon, hogy az „akadémikus” és a „kreatív” régizene-játszás nem egymást kizáró fogalmak.

BA: Sokan sokféle zenei háttérrel zenéltek együtt a Simplicissimusban. Hogyan jött össze a „keménymag”, és mi tart össze benneteket?

NZs: 2012 tavaszán Vizeli Mátéval, akivel a Zeneakadémia „barokk hegedű társhangszer” kurzusára jártam, elhatároztuk, hogy ha már sem vizsga, sem tanszaki nincsen ebből a tárgyból, legalább szervezzünk egy saját hangversenyt, ahol egyrészt eljátsszuk a félév során tanult darabokat, másrészt közösen is előadunk pár művet. A basso continuo csoporthoz Máté hívta meg Harmath Dénest (csembaló), én pedig az azóta a „keménymagból” kiszállt Virág Mátyást (cselló). A koncert annyira jól sikerült, és annyira élveztük a közös muzsikálást, hogy úgy éreztük, érdemes lenne folytatni. A továbbiakban a „keménymaghoz” tulajdonképpen véletlenek folytán csatlakoztak emberek: mindig volt egy konkrét műsor, amelyhez több vagy más játékosra volt szükség, és akivel nagyon megtaláltuk a közös hangot, az egyszerűen itt ragadt. A jelenlegi hivatalos hét ember mellett még van jó néhány zenész, akivel rendszeresen játszunk együtt, különösképpen, hogy az utóbbi időben egyre több olyan megkeresést kapunk, ahova zenekar-szerű alakulatra van szükség.

A sokszínű zenei háttérrel kapcsolatban azt gondolom, hogy amennyiben le vannak fektetve az alapok, és van egyfajta közös minimum, ez nem jelenthet problémát. Ezen felül csak profitálni tudunk abból, ha valaki mondjuk a népzenei és könnyűzenei műfajokban is otthonosan mozog, vagy ért a zeneszerzéshez. Az együttest szerintem egy nagyon egyszerű dolog tartja össze: az általunk előadott zeneművek szeretete. Igazából az egész együttes sikerének titka is ebben keresendő.

BA: A repertoárotokat böngészve a sok barokk zeneszerző közt megbújva olyan meglepő nevekkel is találkoztam, mint Rózsavölgyi Márk vagy Kodály Zoltán. Hogyan kerülnek ők a képbe?

NZs: Alapvetően ezek egy-egy speciális felkéréshez kapcsolódó, egyszeri esetek voltak. (Az említett két szerző például egy 2013-as hangverseny műsorán szerepelt, ahol a Zenetörténeti Múzeum 18. és 19. századi hangszerein játszottunk.) Egyébként úgy látom, hogy a világ egyre inkább arra halad, hogy a 19. századi, sőt 20. század eleji repertoárt is az ún. „régizenéhez” hasonló korhű felfogásban szólaltassuk meg, így egyáltalán nem tartom meglepőnek, hogy játszottunk mi is néhány művet ebből az időszakból. Többször fel is merült, hogy az alapvetően 1600 és 1760 közötti repertoárunkat bővítsük későbbi irányba is, ám ennek gátat szab, hogy ehhez – egyelőre – nincsenek megfelelő hangszereink.

Az előbb említett szerzők darabjainál jóval indokolatlanabbnak tűnhet, hogy a Simplicissimus eleddig két kortárs mű ősbemutatójában is közreműködött, amelyből az egyik épp a múlt heti zeneakadémiai Doktoranduszkoncert meglepetése–ráadása volt: Jeney Zoltán Kurtág György 90. születésnapjának tiszteletére írt korálját játszottuk…

BA: Honlapotokon a „legvidámabb barokk”-ként mutatkoztok be. Ha nem pusztán a szóvicc kedvéért utaltok magatokra így, kíváncsi lennék rá, miért tartjátok ilyen fontosnak a vidámságot?

NZs: Az elnevezés az együttes korai történetében ragadt ránk, amikor is nagyon sok barokk tánczenét játszottunk. Nyilván nem lehet ezeket faarccal előadni, mert ugyan a korhűség kedvért játszhatunk minden trillát felülről, de ezzel még a darabok sava-borsa hiányzik.

A „legvidámabb barokk” elnevezést azért is használjuk előszeretettel, mert azt gondolom, hogy főleg olyan repertoárral, mint a miénk, nem érdemes erőltetni a 19. század végéről ránk maradt hangversenylátogatási hagyományokat. Ezeket mi magunk tudatosan is romboljuk olyan projektekkel, mint például amikor H. I. F. Biber Mensa sonora című szvitciklusát a Lumen Kávézóban adtuk elő. Erre olyan reakciót is kaptam, hogy miért visszük ezeket a kiváló történeti zenéket egy vendéglátóipari egységbe, amely sem mint történeti, sem mint komolyzenei helyszín nem ideális. Erről csak annyit, hogy az említett sorozat eredetileg asztali zenének íródott, azaz lakomák kvázi „háttérzajaként” funkcionált, így ezzel a vállalkozással vagyunk igazán hűek a darabokhoz, hiszen olyan környezetbe helyezzük, ahova eredetileg is szánták őket.

BA: Egy utolsó kérdés kedvéért visszatérve a gyakorlati terepre: mi a következő „nagy tervetek”? A Telemann-estet követően milyen műsorral hallhatunk legközelebb titeket?

NZs: Az évad hátralévő részéből a május 2-i, Coincidance-szel közös, gyerekeknek szánt összművészeti produkciónkat emelném ki, amelyen Henry Purcell Tündérkirálynő című semi-operájának hangszeres betétszámai csendülnek fel modern tánccal ötvözve a Fesztivál Színházban. Az egyéb programjainkról a honlapunkon és a Facebook-oldalunkon lehet folyamatosan tájékozódni. Az Óbudai Társaskörben rendezett hangversenyt követő félév egyébként kevésbé látványos munkával fog telni: van egy félkész albumunk, amelyet szeretnénk befejezni.