playliszt

Kitűnő vétel volt, hogy Adès-adás mellett döntött a Concerto Budapest a Concerto Open című sorozatuk legutóbbi hangversenyén. Ritkán hallani ekkora ovációt kortárs zenemű után. Igaz, a taps egy félháznyi közönségtől jött, és az első félidő két orosz darabjának is szólt.

Keller András zenekara március 31-én a Művészetek Palotájában adott koncertet Timothy Redmond vendégkarmester vezényletével. A Thomas Adès helyére beugró dirigens magabiztosan elégítette ki a zeneszerző látogatásának elmaradása miatt zsörtölődő közönség igényeit. Redmond látványos és határozott gesztusai a karmesteri pálcával úgy hatottak, mint holmi koreografált varázsmozdulatok. A zenekar bízott benne: avizói után pontosan léptek be, gesztusait lereagálták, utasításait betartották. A karmester legfőbb érdeme a szólamok kiemelésének sikeres megvalósítása. Ez Csajkovszkij Francesca da Rimini című szimfonikus költeményében volt a legfeltűnőbb.

• Gyönyörűen zengtek a csellók. Egy hangszerként sírtak, egységben lélegeztek és énekeltek, mikor néhány taktus erejére magukhoz vették a dallamot.
• A hegedűk és a fúvósok sűrűn váltakozó párbeszédei is különös sztereóhatást idéztek elő. Mindig látni-hallani lehetett a hangtérben, hogy éppen mi szól, mégsem esett szét egy pillanatig sem a darab.
• Az ütők már a koncert első felében is remekeltek. A cintányér elengedhetetlen és színesítő kelléke volt Csajkovszkij darabjának.

Már Prokofjev Őszi vázlatokjában is feltűnő volt, de a Francesca da Riminiben kifejezetten lenyűgözött a kontrasztokkal való játék. A Concerto Budapest óriási fortékat és leheletnyi pianókat varázsolt a terembe, mintha két együttes lenne: a részek előadási–zenei technikákban is elkülönültek.

Külön szót érdemelnek az – ütősökhöz hasonlóan – egész este kiváló formában játszó nagybőgősök. Főleg a művek végén zengették meg emlékezetes basszusukat, először Prokofjev darabjában. Az Autumnalt öblös, telt basszus zárta, a bőgők megállíthatatlanul hömpölygő unisonója. A Csajkovszkij-mű is lélegzet elállítóan csengett ki: drámai akkordjaiban a bőgők mellett fontos szerepet játszottak az ütők és a rezek is. Az eredmény monumentális, székbe döngölő és egy kicsit tapsvadász…

A szimfonikus költeményhez illően igencsak képszerű Francesca da Rimini után, a koncert második felében egy magyarországi bemutató következett: Thomas Adès Haláltánc című, 2013-ban keletkezett műve. Nevezhetjük neo-stílusúnak, konzervatívnak, újítani nem merő / nem akarónak vagy óvatosnak a darabot, de az biztos, hogy szívesen hallgattuk. Jólesően tonális zene, mely a hangszerelésben és a ritmikában mégis új színt hoz a haláltáncok világába. Adès a lübecki Marienkirche halállal kapcsolatos festménysorozatát vette alapul, ahol a csontváz képű halál a pápától kezdve a csecsemőig rang szerinti sorrendben viszi táncba, majd halálba az embereket. A halál nemcsak a bariton Mark Stone képében jelent meg. Adès hátborzongató csontzenét komponált; a hegedűk üveghangszerű vinnyogása, a primitív ritmushangszerek kopogása és a legkülönbözőbb ütők különös atmoszférát teremtettek.

A halál és az áldozatok közti párbeszédek tagolását visszaérő motívumok segítették. Maguk a párbeszédek a darab kevésbé erős részét képezték, még ha az előadókra nem is lehetett komolyabb panaszunk. Stone stabilan, már-már egyhangúan hozta a halál szerepét. Ez még meg is bocsátható, hiszen ő egyetlen karaktert személyesített meg. A szintén beugró művész Carolina Krogiusnak azonban számos, egymástól merőben különböző arcát kellett volna megmutatnia. Ehelyett monoton éneklést hallottunk, az a kevés variálás, amellyel próbálkozott, erőtlen és erőltetett volt. Az egyetlen bemutatott hangszín viszont kifogástalan volt, sőt, Krogius mély hangjai kifejezetten emlékezetesre sikerültek. Kár, hogy három ilyen ritkán (vagy eddig sosem!) hallott zene, ezúttal is csak ennyire kevés érdeklődőhöz jutott el.

Mona Dániel