playliszt

Sosem gondoltam volna, hogy az általában az „aki éjjel legény” jellegű rosszalló beszólásokat megelőző „merre buliztál?” kérdésre nemes egyszerűséggel azt fogom válaszolni egyszer, hogy az Operában. A szemek többnyire elkerekedtek, és a szúrós megjegyzések is elmaradtak.

Az éjszaka meg az opera szavak összekapcsolásakor jószerivel nem klasszikus zenei idézetek ötlenek fel az emberben, hanem Az operaház fantomja néhány híres betétdala (például a Music of the Night, na meg a főcímdal), vagy a Queen együttes 1975-ös albuma. És valóban, bohém rapszódiaként tudnám leírni a május 7-i éjszakámat, hiszen anélkül vágtam neki a European Opera Days budapesti bulijának (szerintem nyugodtan használhatom ezt a szót), hogy bármit is aludtam volna napközben. Szóval már maga a tett elég bohémra sikerült, az éberségem pedig rapszodikusra. A buli valójában kiképzés volt a javából, vagy ahogyan a Shakespeare-nek öltözött spiritus rector, Aczél András rendező illette a dolgot: „kínzás”. Ez persze erős túlzás: az idei év egyik legvidámabb programján vehettem részt.

A European Opera Dayshez csatlakozott európai dalszínházak közül csak a Magyar Állami Operaház szervezett éjszakai programot május 7-ről 8-ra virradóan, este 11-től egészen reggel 9-ig. Bizony, nem gépeltem el. Az alapvető terv az volt már tavaly is (amikor az Operaház kitalálta ezt a programot), hogy néhány lelkes, sorsolás útján kiválasztott szerencsés egyetemistának, pontosabban – korra és nemre való tekintet nélkül – operarajongónak lehetősége legyen megismerni az Operaház működését, azt, hogy hogyan jön létre egy produkció, és milyen részei vannak az alkotómunkának. Ez annyira jól sikerült, hogy a társaságnak több mint a fele újrázott, hiszen a tavalyi kaland részesei közül többen idén is eljöttek.

Már Steve Jobs is megmondta, hogy az embereknek őrülten jó élményeket kell tudni adni, és ezt az irányelvet az Apple-gurun kívül mások is rendre próbálják követni, többek között a Magyar Állami Operaház is igyekszik jó ideje fiatalítani a kommunikációján, és megmutatni, hogy az opera műfaja nem kizárólag nagymamáink számára lehet érdekes, sőt élményteli. Ennek egyik kiváló lecsapódása volt az éjszakai alkalom, ahol a résztvevő közönségből kicsit előadó is válhatott. Három csapatba verődtünk: az Otello, a Szentivánéji álom, illetve a Rómeó és Júlia csapatok közül én az utóbbiba kerültem. Felváltva lehettünk befogadók és aktív – mondjuk ki – művészek. Rögtön a köszöntés után kiválogathattuk a csapatunknak megfelelő jelmezeket, magunkra kaptuk őket, és a játék (már amit tudni lehetett belőle) ismertetése után Menyhárt Zsuzsanna (fuvola) és Szilvásy Júlia (hárfa) előadásában hallhattunk három Shakespeare-hez köthető feldolgozást (természetesen Nino Rota örökzöld What is a youth dallamát is Zeffirelli filmjéből) – nagyjából éjfélkor. A hangulatos bevezető után a „Rómeó és Júlia” csapatnak zenéket kellett válogatnia a YouTube-ról 5-8 perc terjedelemben, minél frappánsabban, a klasszikusokat nyugodtan váltogatva könnyedebb darabokkal, amelynek következtében megférhetett egymás mellett Prokofjev és Majka, Csajkovszkij és a Napoleon Boulevard. A hostessek sürgettek rendesen, így túl sok idő nem jutott a fantázia kibontakoztatására, máris rohannunk kellett, hogy aztán csodáljuk Tatiana Melnik és Balázsi Gergely balett-bemutatóját: a Hattyúk tava egyik híres pas de deux-jét, a nagyjából éjjel egy órási kezdéshez képest még igencsak hajlékonyan-mozgékonyan, szinte frissen, noha egy balett-táncos számára az izmok szempontjából nem mindegy, mikor végzi kecses és könnyed(nek ható) tánc-mutatványait.

Innentől kezdve az élmények előtörésének sorrendjében mesélek, talán kronologikusan – már magam sem tudom. Ha már Shakespeare-tematika: komoly kvízt kellett kitöltenünk a mesterrel és a hozzá kapcsolódó operákkal és balettekkel kapcsolatban, amely során persze mindenki akkor fordult sunyi és alattomos módon okostelefonjához, amikor nem szégyellte senki nem használt semmilyen segédeszközt, még akkor sem, amikor csapatunk vezetője, segítője, mi több, ébren tartója, a Lőrinc barátnak öltözött Körtvély Gergő éppen hátat fordított rövid időre. Köszönet a komoly kérdésekért és feladatokért Karczag Mártonnak, az Opera emléktárosának, aki épp Jágóként vezette az „Otello” csapatot.

A bennünk rejlő képzőművészi ambíciók is előtörhettek, ugyanis egy fiktív Rómeó és Júlia előadáshoz alkotnunk is kellett valami szépet egy hatalmas vászonra: Lakatos Márktól jött a pontosítás: Jackson Pollock stílusában. Na, az akciófestészetbe beleadtunk apait-anyait, de azért egy szív forma mégiscsak felfedezhetővé vált a nonfiguratív, kékes-pirosas absztrakcióban. (A többi csapatnak sem volt könnyű dolga: a Szentivánéji álomnak Henri Rousseau, az Otellónak Fehér László stílusában kellett elkészítenie a nagy művet).

A Királyi lépcsőházban Donizetti I pazzi per progetto (magyarul Bolondokháza címen futó) operájából adta elő a talán leghumorosabb részleteket Rőser Orsolya Hajnalka, Várhelyi Éva, Busa Tamás és Fülep Máté, Köteles Géza zongorakíséretével, a kései vagy korai időponthoz képest feltűnően élénken és nagy odaadással. (A Királyi lépcsőház akusztikája egyedül a szövegértésnek nem kedvezett.) Ezt az előadást az idei évad megnyitójaként hallhatták az érdeklődők a Szfinx-teraszon, de jövőre is hallhatjuk majd ugyanott a mókás egyfelvonásost, Csákovics Lajos sziporkázó fordításában (amint azt Köteles Géza is kiemelte).

Néhány óra alatt megéhezik az ember, pláne ha újabb és újabb feladatok, valamint kihívások várják, így az Operaház némi péksütemény, kávé, tea és narancslé formájában „kétóraival” kínálta a vendégeket. Belakmározva a támasz is jobb, így jöhetett az énekóra Rőser Orsolya Hajnalkával, aki Köteles Géza közreműködésével énekeltette be a társaságot, sőt néha meg is szólóztatott egy-egy szerencsés (?) kiválasztottat, köztük engem is. Mindenki túlélte, néhányan még élveztük is.

A korábban az izmokkal kapcsolatosan írottak ellenére hajnali három körül került sor némi nyújtásra és pár balett alaplépés megtanulására Nádasdy András balettmester vezetésével. Ha nézzük a táncosokat, mennyire könnyednek és egyszerűnek tűnik minden. Nos, nem az. A Nádasdynál eltöltött pár perc, ha másra nem, arra biztosan elég volt, hogy erre rájöjjünk. Ekkor már többen közeledtünk a holtponthoz, már ami a fáradtságot illeti, de vártuk, vajon mi következik még.

Akik már voltak tavaly (na meg a beavatott újságírók), sejthették, hogy valamiféle produkcióval kell majd előállni, de hogy pontosan milyennel, azt csak találgattuk. Majd kisvártatva megkaptuk a feladatot: performanszot kell összehozni, felhasználva a kiválogatott zenéket és a megfestett díszletet, mindenkinek a saját csapatneve szerinti történetből kiindulva, de némi csavarral: azoknak a karaktereknek, akiket a csoportvezetők formáltak meg, más-más műbe kellett belekontárkodniuk: így a Rómeó és Júliából hiányzott Lőrinc barát, de belekerült Puck a Szentivánéji álomból, ahol cserébe Jágó ármánykodott, míg az Otello történetébe Lőrinc barát keveredett bele. Ráadásul a műfajokat is meg kellett változtatni, így a Szentivánéji álomból tragédia lett, a másik két drámából pedig komédia. Hogy mi lesz ebből?

Hajnali ötkor már nehezen jön az ihlet, ezt mindannyian éreztük, beláttuk, és elárulhatom, nem könnyű együtt kitalálni valamit, pláne olyan embereknek, akik azelőtt nem ismerték egymást. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy természetesen voltak mélypontok, egymás szavába vágások, időnként egy-két „b” és „k” betűs szó is elhagyta az ajkakat, sőt még az én jobbnál jobb ötleteimet is leszavazták a csapattársak – oké, nem volt mindegyik jó, de leszavazták –, de végül csak összehoztunk valamit, ami vicces is volt, nem is volt hosszú, és amit a komoly szakmai zsűri elé tárhattuk. Itt kell külön megköszönni a kétségbeeséses pillanatokban az erőt és ötleteket vezetőnknek, Körtvély Gergőnek, valamint balettmesterünknek, Nádasdy Andrásnak. És persze az egész szervezést Aczél Andrásnak, valamint Bognár Dorinának.

Reggel nyolckor álltunk színpadra, a produkciókat ítészként Anger Ferenc művészeti igazgató, Lakatos Márk stylist, Aczél András rendező, Solymosi Tamás balettigazgató, mestereink, azaz Rőser Orsolya Hajnalka és Nádasdy András, valamint Várkonyi Judit sajtófőnök bírálták. Hála Istennek, nem szőrös szívvel, sőt. Mindenki első helyezett lett, de egyenlők közt egyenlőbb lett egy kicsivel a „Szentivánéji álom” csapat, akik valóban ügyesek voltak, nem beszélve az Henri Rousseau-stílusú díszletről. A díjakat (ajándékcsomagokat) Anger Ferenc és Solymosi Tamás adták át, Anger pedig megható beszédében örült annak, hogy beleláthattunk abba, hogyan is születik és milyen kemény munkát igényel egy produkció, mivel tulajdonképpen egy előadás megnézésével saját emberi voltunkat ünnepeljük, a tehetséget, ami bennünk rejlik, mindazt, amire képesek lehetünk.

Az átvirrasztott éjszaka után Britten fiataloknak szóló operájának a címe jutott az eszembe: Let’s Make An Opera! (Gyerünk, csináljunk operát!) Így belegondolva, nem is olyan egyszerű feladat ez… de közben meg nagyon szép és hálás.

Tóth Endre

fotók: Nagy Attila és Rákossy Péter