playliszt

A szerző-mű-(előadó)-befogadó közötti kapcsolat körbejárásával valószínűleg többezer oldalt töltöttek már meg – és még fognak is –, amit még érdekesebbé tehet a kérdés, hogy vajon létezik-e átjárás a különböző művészeti ágak között. Néhány válaszlehetőséget kaptunk a Sound as Space elnevezésű kiállításon. Vagy koncerten, vagy tulajdonképpen min is?

A felvázolt problematika miatt megpróbálok nem nagyon belemenni az előzmények taglalásába, pláne, hogy ahhoz még párezer oldalon nekem is át kellene rágnom magam a tisztánlátás (már ha van ilyen) végett. Az idén civil kezdeményezésre létrejött – művészeket, kurátorokat, műgyűjtőket és szervezőket tömörítő – kortárs művészeti rendezvénysorozat, az OFF-Biennále keretén belül láthattuk és hallhattuk a Sound as Space. Nem látod? Séta a fülnek című kiállítást. Azért is nevezzük kiállításnak, mert a szervezők, a pszichológiai és művészettörténeti háttérrel rendelkező kurátorok, Őze Eszter és Perczel Júlia is így utaltak rá leginkább. Mindez május 2. és május 17. között megtekinthető egy hosszabb sétával, amelyben bizonyos napokon a tematikus budapesti sétákat szervező Hosszúlépés. Járunk? segít.

A promenád a Rákóczi téren kezdődik, ahol a Víg utca 20. alatt hallgathatjuk meg a hollandiai hangművész, Gaat András ID című installációját, amely a hang és a tér, továbbá a benne lévő befogadó különleges kölcsönhatását mutatja be. Gaat jelenleg a hágai Királyi Konzervatórium Hangtani Intézetében végzi kutatását, amely a hidegháborús rádióadás-zavarás esztétikai aspektusait járja körül, ráadásul úgy, hogy két helyszínen, a Rákóczi téren és az amsterdami piroslámpás negyedben készített interjúkat szólaltat meg egy sötét térben – egyik hangszóróból az egyik anyagot, a másikból a másikat –, amelyek a zavarások miatt nehezen érthetők. A riportok a prostitúcióról szólnak (a kérdezettek az utca emberei, valamint maguk az utca lányai), és szinte random módon sejlenek fel félmondatok hol egyikből, hol másikból. Amit én hallottam, ott a magyar került előtérbe, és közben Glenn Gould polifon rádiós dokumentum-műsoraira, a Solitude Trilogy-ként ismert darabokra: a The Idea of North-ra (1967), a The Latecomers-re (1969) és a The Quiet in the Land-re (1977) asszociáltam. Talán kevesen tudják, hogy a kanadai zongoraművész ilyesmivel is foglalkozott, aminek az volt a lényege, hogy az általa felvett interjúkat szinte fúga-szerűen beléptetve szólaltatta meg, így az alanyok egyszerre beszéltek egy idő után, de Gould hol egyiket, hol másikat helyezte előtérbe a szólamonkénti hangerő növelésével vagy csökkentésével. Azzal, hogy Gaat rádióit sötétben hallhattuk, még inkább füleinkre hagyatkozhattunk, és a tér, valamint a befogadó szerepe egy izgalmas csavarral került még be az installáció alakításába (spoiler!): amikor a kis sötét helyiségből a legtöbb hallgató kivonult, és csak néhányan maradtunk, bent, sétálgatás közben vettük észre, hogy tulajdonképpen mi, hallgatók is zavarjuk az adást, hiszen a jeladó a terem másik végében volt elhelyezve.

A séta során „tárlatvezetőnk”, Földes Léna az Astorián állva, a környezet zajait figyelve John Cage munkásságára hívta fel a figyelmet, jogosan. Az ő nevéhez fűződő aleatória, vagyis a véletlen megjelenése a zenében a Sound as Space hanginstallációiban, kompozícióiban is megnyilvánult. Sőt, Cage egyik leghíresebb művével, a 4’33”-mal éppen a környezet, a közönség zajait értelmezte zeneként (műalkotásként). A séta öt művésze közül négy jórészt arra (is) helyezte a hangsúlyt, hogy az alkotás befogadója maga szintén aktív – vagy félig-meddig passzív, de mindenképp – részese legyen a hangok alakulásának. És ha már a szóhasználaton lovaglunk, az egyik kurátor, Perczel Júlia, aki maga is jelen volt a séta befejező szakaszán, leggyakrabban a hangművészet kifejezést használta, amihez érdekes adalék, hogy az Astorián elindult kortárs zenei diskurzusban megszólaló egyik séta-társ is a fentebb említett kortárs alkotások zeneként való aposztrofálását kérdőjelezte meg, mondván, művészetnek művészet, de nevezzük másképp. A zene és a műalkotás definiálásával ismét veszélyes vizekre eveznénk, de ha nagyon általános megfogalmazást szeretnénk adni a zenének, akkor abba, akár tetszik, akár nem, az említett hanginstallációk is beletartoznak, még úgy is, ha például a 19. századi zeneesztéta és kritikus, Eduard Hanslick magyarázatát vesszük, aki szerint a zene tartalmát „hangozva mozgó formák” (tönend bewegte Formen) alkotják – persze tegyük hozzá, ő ezt az úgynevezett abszolút zenére mondta, a programzene ellenében, de végső soron adekvát ebben az esetben is.

A második és harmadik állomás a Vitkovics Mihály utca 3. alatt található: az első a kortárs zeneszerzés egyik jelentős fiatal tagja, Tornyai Péter Városi tücskök elnevezésű „interaktív hanginstallációja”. Ő a környék utcáinak térkép-rajzolataiból alakított ki zenei mintázatokat, melyek egy-egy zenélő dobozon szólalnak meg, amiket a látogatók hoznak működésbe, és közben így befolyásolhatják a tempót, a szüneteket, a „hangzó tér” változatainak száma tehát végtelenné válik. A leginteraktívabb és a leginkább a voltaképpeni – teljesen akusztikus formában megszólaló – zene felől közelítő (éppen ezért Gaat András munkájával együtt képzőművészeti alkotásként nem igazán értelmezhető) installáció után egy másik nézőpont következik: a zeneiség a Kanadában élő fiatal művész, Kolozsvári Csenge Poliritmia című kétcsatornás videó-munkájának is szerves része, csak éppen, amint a cím is sejteti, a ritmus felől közelítve, ami az alkotó szerint „minden gondolat, mozdulat és érzés belső mozgatóereje”. A plakáton olvasható bevezetőjében a különböző életritmusokat hangsúlyozza, és fontosnak tartja, hogy hogyan tudunk alkalmazkodni azokhoz, ezért installációja is ritmusra, ritmusokra való ráhangolódásról szól: két különböző videón más-más tempóban, vagy legalábbis nem ugyanabban a fázisban láthatunk és hallhatunk egyszerre két páternosztert, a régi idők nyitott kabinos felvonóját. Mivel a videókat kint az utcán lehet megtekinteni, ezért a közeg nem igazán alkalmas a kívánt figyelem kialakítására. Egy külső zajokat kizáró térben sokkal jobban érvényesülne a perpetuum mobile elvén alapuló kompozíció.

A séta utolsó állomása a Király utca 8-10. alatt található Central Passage-ban (az első emeleten) talált otthonra. Gryllus Ábris PS – Homage to György Ligeti című installációja a zeneszerző száz metronómra komponált Poéme Symphonique című művének újragondolása. Egy tágas, félkésznek vagy elhagyatottnak ható betontérben, 10x10-es rácsban kis, a térrel teljes összhangban álló oszlopokon hangszórók (digitális metronómok) helyezkednek el, amelyek alaphelyzetben a 60 bpm-et ütik. Amint a látogató bemerészkedik a metronómok közé, az érzékelő kamera segítségével felgyorsulnak a bent lévőhöz közel álló metronómok, így egy különleges, Ligeti művéhez időnként hasonlító hangzásteret hozva létre. Itt éreztem leginkább azt, hogy a kompozíciónak zenei és képzőművészeti oldala szinte egyenértékű, ráadásul a közönség is nagy szerepet játszik az installáció alakításában, noha a hangzó tér – az emberi percepciónak is köszönhetően – nem alakul annyira változatosan, mint Tornyai Péternél, hiszen a lassú, 60-as tempót szinte csak a különféle gyorsasággal kattogó metronómok hangszőnyeget létrehozó állandó berregésétől lehetett megkülönböztetni, és ezt fülünk nagyjából ugyanúgy hallotta bentről, mint kintről, kivéve ha közel hajolt a hangforrásokhoz.

Gryllus installációjával rokonítható az utolsó állomás, a Dunaújvárosban élő és alkotó Várnai Gyula Replika című munkája, ugyanott, egy emelettel feljebb. Kiállításként talán még Gryllus munkájánál is izgalmasabb a több, egymás mögé helyezett egyforma ajtó, ami hangok nélkül is unheimlich érzést idéz elő, ahogyan Várnai is írja: „mögöttük ismeretlen terek körvonalazódnak”. Majd így folytatja: „Nem nyílnak, a mögöttük (bennük) lévő világot akusztikailag sejtetik.” A vendégeknek kell kopogtatni, amit az ajtókra erősített kontaktmikrofonok felerősítenek és végig visznek az egész térben, így szintén nagy szerepe van a látogatónak a hangzás kialakításában. Amikor eljutottam a kiállításra, mintha egy rögzített hang ismétlődött volna folyamatosan, nem reagálva a kopogtatásokra, de egyrészt így is élmény volt – már csak a tér komorságának, fénytelenségének köszönhetően is, mondhatni szinte félelmetes volt –, másrészt reméljük, azóta már nem szól bele a technika ördöge az installációba, ha csak ennyiről lett volna szó.

Izgalmas volt látni-hallani, hogy öt különböző művész hogyan reagál a felvázolt problémákra, hogyan tudja a közönséget bevonni a hangzó tér alakításába, és hogy milyen arányban váltak az egyes installációk elsősorban zenei vagy képzőművészeti ihletésűvé. Hiszen volt, aki a tér, és volt, aki a hang felől közelítette meg a kérdést, így keresve és kialakítva a tér hangját vagy éppen a hang terét. Az eredményt tapasztalja meg mindenki maga, hiszen pár napig még lehet. Sétára fel!

Tóth Endre