playliszt

„Te jó ég, kövek vannak ebben?” – tettem fel a kétségbeesett kérdést, amikor Tornyai Péter kérésére megemeltem a mellettem lévő nejlonzacskót. Adja magát a poén: valóban kövek voltak benne. A MetronómTető csütörtöki koncertjének végére azonban már semmin sem lepődtünk meg.

Lényeges és lényegtelen események és információk olyan özöne zúdult ugyanis a kortárs zenében járatlan, laikus hallgatóra, ami nemhogy egy koncertre, de akár egy egész hónapra elegendő élményt jelenthetett számára. Kezdjük a lényegtelenekkel: külső zajok garmadájával kellett megküzdenie a legkülönbözőbb kamarazenei formációkban felálló Weiner Ensemble-nak, hogy érvényesülhessen – a Corvin Club egyik szomszédos helyiségében ugyanis meglehetősen hangos és ellentmondást nem tűrő módon kezdtek készülni egy könnyűzenei eseményre. 2000 táján egy hasonló esetben a hazai operajátszás egyik szentasszonya rögtön a művészet meggyalázásáról beszélt; a MetronómTető szervezői ezzel szemben magától értetődő természetességgel kezdtek diplomáciai tárgyalásokba a problémát elhárítandó (sikerrel), amit a tőlük megszokott (és az egész eseményt jellemző) lazasággal hoztak két szám között a közönség tudomására. Az akadályozó tényezők közé sorolhatjuk ezen felül a folyamatos ajtónyikorgást (melyről az est egyik komponistája, Balogh Máté nem csekély iróniával jegyezte meg egyik művéhez fűzött bevezetőjében, hogy az még nem a darab része), valamint az egy ízben felcsendülő kutyaugatást, mellyel kapcsolatban felmerül bennem a gyanú, hogy nem szándékosan használták-e fel a szervezők: elvégre, mint tudjuk, amiben gyerek és/vagy kutya van, az biztos siker.

Ám félre a viccel – hiszen a legkevésbé sem lett volna indokolt, hogy a két szerkesztő, Belinszky Anna és Mona Dániel ilyen eszközökhöz folyamodjanak a siker érdekében. A közönség láthatóan érdeklődő emberekből állt – hogy nagyrészt fiatalokból, az vélhetően elsősorban a helyszínből következik: a Corvin Club (a Corvin áruház egyik emeleti helyisége) elsősorban bulihelyként ismert az ifjúság körében. A három szerző – a már említett Balogh Máté és Tornyai Péter mellett Laczkó Bálint kompozíciói hangzottak el – pedig nem csak a szakkritika által elismerten tartozik azok közé, akikre érdemes figyelni, de darabjaiknak korszerű avantgárd szemlélete bármely közönségréteg figyelmét joggal keltheti fel – függetlenül attól, hogy az első találkozás pozitív vagy negatív benyomásokat kelt-e egy-egy hallgatóban. Számomra egyébként éppen ez, az esetleges negatív reakciók tudomásul vétele és nem eleve elutasítása jelentette a koncert egyik legszimpatikusabb vonását: szó sem volt a kortárs művészet misztifikációjáról és lila ködbe burkolásáról – a darabok előtti bevezetőket kifejezetten közönségbarát nyelv és, mint már említettem, vonzó önirónia jellemezte. A kortárs szerzők körében „betegségként” terjed a szójátékok használata – jegyezte meg Tornyai Péter, és valóban: a 7 Ant(hem)s, a Note-turnes vagy a Can(z)oni dell'infinito címek (az első Balogh Máté, az utóbbi kettő Tornyai Péter műve) a maliciózus megállapítás igazságtartalmát támasztották alá. Balogh Máté Tra című darabja előtt a mű Bach Actus Tragicusához való viszonyáról kezdett magyarázatba, majd a végén nemes egyszerűséggel jelentette ki: „De erre ne figyeljenek!” A kötetlen körülmények – itt elsősorban az italfogyasztási lehetőségre gondolok – mellett az ilyen megjegyzések is segítettek, hogy otthonosabban érezzük magunkat.

Meg persze maguk a felhangzó művek. Mert ha arra nem is érzem hivatottnak magam, hogy szakszerű bírálatban részesítsem bármelyiket is, azt feltétlenül le kell írnom: mind a hét kompozíció érdekes volt – akár külsődleges okokból (lásd a négy kottapult között forgolódó fuvolista Tornyai Note-turnese esetében), akár az irodalmi vonatkozások miatt (Balogh Máté 7 Ant(hem)se Esterházy Péter Fancsikó és Pintájára hivatkozik), akár az akusztikus és az elektronikus zene meglepetésszerű keveredésének hatásossága jóvoltából (Laczkó Bálint szándékosan nem fűzött előzetes magyarázatot darabjához – a meglepetés nem is maradt el). Nem hagyhatjuk említetlenül, hogy hallhattam olyan zenéket is, melyeket a szó klasszikus értelemben szépnek könyvelhettem el (Can(z)oni dell'infinito, 7 Ant(hem)s). Azt sem, hogy a Weiner Ensemble tagjai komoly elköteleződéssel szolgálták a jó ügyet. S azt végképp nem, hogy Tornyai For he Public című darabjában a már említett kavicsok segítségével magam is – miként az egész közönség – egy kortárs mű előadójává válhattam. Apró szépséghiba, hogy ennek kapcsán az is kiderült: 1984-es születésemmel én voltam a hallgatóság legidősebb tagja…

A koncertet követő kötetlen beszélgetés inspiratív légköre ellenére is hiányérzetet keltett a tekintetben, hogy túl szakmainak bizonyult: kevés volt az igazán laikus kérdés – de ez nyilván a közönség alkalmi összetételéből fakadt.

Bóka Gábor