playliszt

Kolozsvár figyelme az idei évben fokozottan az ifjúságra terelődik, és vice versa, az ifjúságé Kolozsvárra, hiszen a sokszínű egyetemváros a 2015-ös évben Európa Ifjúsági Fővárosa, ami a programok kavalkádjában is megnyilvánul.

Érthető módon a klasszikus zenei életben is tért hódított magának a fiatalság, így nem meglepő, hogy október 25-én és 26-án a Babes-Bolyai Egyetem nagytermében (Auditorium Maximum) az Orchestra Română de Tineret, azaz a Román Ifjúsági Zenekar adott hangversenyt. Ráadásul a két egymás utáni napon két Moszkvában született, de jelenleg Kölnben élő fiatal szólista játszott – Olga Scheps zongoraművésznő, valamint a még fiatalabb Roman Kim hegedűművész – a bukaresti George Enescu Filharmonikusok korábbi vezetője, Cristian Mandeal vezényletével. Jelenlegi kritikai beszámolónk az október 25-i koncertről szól.

Az együttes, amely mondhatni projektzenekarként működik, és szűk egy hét alatt készült fel példaértékűen a mostani koncertekre, stílszerűen George Enescu op. 11-es I. román rapszódiájával kezdte a műsort, amely szépen kidolgozott, hajlékony klarinétszólójával (nevezzük is meg a művészt: Razvan Poptean) a hangverseny üdítő felütéseként szolgált. A darabban a fúvós szólóállások mellett főleg a telt vonóskar dominált, akik homogén módon, ízes akcentusaikkal tették élvezetessé az előadást. Mandeal fejből dirigálta a művet, egy-két balett mozdulattal tarkítva, szóval inkább jobb volt nem odanézni. Pedig nagyon is átjött, hogy mit akar elérni, és hogy azt ki is sajtolja az együttesből. Mindemellett úgy tűnt, nemcsak én nem tudtam értelmezni a zenével szinte egyáltalán nem kompatibilis taktírozását, hanem a zenészek sem épp rá néztek a leggyakrabban.

Az Enescu-művet Szergej Rahmanyinov technikai fölényt és nagyfokú muzikalitást megkövetelő slágerdarabja, a II. (c-moll) zongoraverseny követte Olga Scheps szólójával, egy meglehetősen fémes hangú, ráadásul nem éppen jól felhangolt Steinway zongorán. Ennek ellenére a meghajlásnál félénknek és szerénynek mutatkozó fiatal zongoraművésznő bravúrosan uralta a hangszert, még ha az említett okok miatt ennek némi küzdelem is volt az ára. A hangszerből nehéz volt igazán puha pianót kicsikarni, a tutti szakaszoknál a fortissimo pedig nem tudott elég átütő lenni, holott Olga Scheps energikus játéka életerős dinamikával párosult, és érzékenysége is felettébb figyelemreméltó. A lírai szakaszok éneklőek voltak, már-már túlzottan álmodozóak, ami inkább lassításokat, szélesítéseket eredményezett ott is, ahol nagyobb lendületre lett volna szükség. Kifejezetten imponált, hogy a pianista csínján bánik a prolongációs pedállal, különösen a virtuózabb futamoknál, amelyek így igazán élőnek, gyöngyözőnek hatottak. A második tétel klarinétszólója itt is emlékezetes maradt, a finálé pedig tele volt feszültséggel és indulatokkal, ami igen jó hatást tett az interpretáció improvizatív jellegére, még akkor is, ha a harmadik tétel közepének fugato-szerű Presto szakaszában a karmester érezhetően át szerette volna venni az irányítást a tempó tekintetében (lásd Bernstein-Gould polémia: ki is a főnök a versenyműben?), pedig inkább nem ártott volna arra figyelni, hogy a zenekaron belüli arányok ne tolódjanak el a mélyvonósok irányába. A szólista ráadása, Prokofjev VII. szonátájának harmadik tétele (ahol a hangszer fémes hangjának az előnyös oldala villanhatott fel) csak fokozta a már említett feszültséget forrongó hangulatával, magvas hangjaival és precíz ritmikusságával.

A szünet után Csajkovszkij VI. „Patetikus” szimfóniája szólalt meg, amelynek drámai, sejtelmes indulása – ismét szép fafúvós szólókkal – azonnal felkeltette a figyelmet. A színgazdag hangzást az elementáris tuttik mélyítették el, bár fontos tanulság maradt, hogy nem szabad a rézfúvósokra bátorítólag nézni egyrészt a hangerő miatt, másrészt a lehetséges kürtgikszerek elkerülése végett sem. A második, Allegro con grazia tétel nevéhez hűen kecsesen és könnyeden szólt, a híres, masírozó harmadik tétel pedig kicsit pengeélen táncolt az esetenként nehezen megtalált ritmus miatt, de alapjában véve hihetetlen vehemenciával szólalt meg. A hangulat a tetőfokára hágott, tehát a taps ezúttal sem maradt el (ti. a Rahmanyinov-mű első tétele után is kaptak a művészek), pedig még a hatalmas kontrasztként szolgáló drámai negyedik tétel hátra volt, amelyben a vonósok szenvedélyes, torokszorító játéka hagyhatott mély nyomokat a hallgatóságban.

Az első ráadás is ezt a vonalat folytatta, hiszen Edward Elgar Enigma-változatainak végtelen dallamú Nimród tétele hangzott el, szinte egyetlen, felfelé haladó hatalmas ívet rajzolva, amely után a huszadik századi román zeneszerző, Theodor Rogalski Román tánca bombasztikus, virtuóz lezárást adott a fiatalok koncertjének.

Tóth Endre