playliszt

Nemrég írtunk olyan zenészről, akinek a YouTube volt a dobbantó a világ nagy színpadaihoz. A mindössze 24 éves Roman Kimmel is valami hasonló a helyzet. Aki azonban nem látta a videóit, többször is nagyot nézhetett a hegedűvirtuóz december 8-i zeneakadémiai koncertjén.

A hangverseny első fele a vonószenekari átiratokról szólt. A Liszt Ferenc Kamarazenekar elsőként Jean-Philippe Rameau A tyúk című kompozícióját adta elő, mely jelen esetben nem volt más, mint az 1726/27-ben komponált Nouvelles Suites de Pièces de Clavecin című csembalósorozat G-dúr/g-moll hangnemű szvitjének négy tétele vonószenekarra átdolgozva. A népszerű négytételes válogatást a címadó La Poule nyitja, melyet a Menuet, a L'Enharmonique és a L'Égyptienne követ. Azt gondolom, nem rossz választás a rusztikus, szemtelenül képszerű Tyúkkal kezdeni egy műsort. A darab azonban igen visszafogott tempóban indult, ami még megbocsátható lett volna, de a zenekar játékát olyan óvatosság jellemezte, amelyre nem találtam magyarázatot. Egy darabig vártam a fokozásra, a hirtelen kirobbanásra, de hiába. A repetíciók kisimultak, a hangsúlyok visszafogottak maradtak, a dinamika kiegyenlített volt. A Menuetben aztán indokolttá vált az együttes kifinomult játéka: érzékeny díszítéseik, pontos belépéseik, precíz, mégis folyékony hangképzésük elhozta a Nagyterembe az udvari zene méltóságát. A zárótételben pedig megkaptuk, amit a koncert elején hiányoltam. A pregnáns tizenhatodok, az éles hangsúlyok és a csípős előkék mint egy minivihar söpörtek végig.

Hadd ugorjak rendhagyó módon a koncert második felére, ahol Csajkovszkij C-dúr vonósszerenádja szólalt meg. Úgy látszik, van valami a levegőben: a Bécs-Berlin Kamarazenekar másnap ugyanezt a művet adta elő. Ha hihetünk Czinege Ádám véleményének (és én hiszek), akkor a keddi interpretáció csak jobb lehetett… A Liszt Ferenc Kamarazenekarnak jól állt a romantikus játékmód. Nem tudta a darab minden percében fenntartani az érdeklődésemet, kialakultak bizonyos minőségbeli hullámvölgyek, de több emlékezetes pillanat is született. Hatásosan indult az első tétel, később pedig újra és újra visszatértek a dús, együtt zengő/vibráló hangok.

És akkor következzen az est szólistája, a német-orosz származású Roman Kim! Ha már YouTube-sztárról van szó, legyen ez egy videóban gazdag beszámoló. A fenti felvételen Kim átiratát látjuk-halljuk, melyet Bach Air-tételéből készített. A háromszólamú művet (áthangolt) szólóhegedűre dolgozta át. Az eredményt többen a darab legnehezebb és legjobb átiratának tartják, azt mindenképp el kell ismernünk, hogy lenyűgöző teljesítmény. De térjünk át a műsorra! A tyúk után Giuseppe Tartini Ördögtrilla szonátája következett.

Az eredetileg hegedű-zongorára írt mű most hegedű-vonószenekar felállásban szólalt meg. A hegedűvirtuóz Tartini egyik leghíresebb darabja állítólag egy álom eredménye, mely álomban az ördög meglátogatta a szerzőt, és játszott annak hegedűjén. A kettősfogásoktól, kettőstrilláktól, staccatóktól hemzsegő szonáta előadásából nem hiányzott az, ami A tyúkból. Sőt! Kim nem finomkodott. Mert kemény, néhol piszkos, de talán a legtalálóbb, hogy kövér hangokat játszani. Ritka gazdag hangzásokat varázsolt elő hegedűjéből, a kétszólamú szakaszokban pedig tudott dallam-kíséret formációban és két egyenlő szólamként is hegedülni.

Ami ez után következett, az maga volt a modern paganinizés… Először is Kim felvette a maga fejlesztette prioszkópot. Ez egy prizmaszemüveg, amely segít kizárni a külvilágot, csak a húrokra fókuszálni és elmélyülni. Hogy ez milyen látvány volt? Ilyen:

Nem győzöm megállni, hogy be ne mutassak egy másik, ugyancsak show-szagú videót, ahol szintén látható a prioszkóp:

És ezzel el is érkeztünk Kim zeneszerzői és előadói stílusának egyik legfontosabb kérdéséhez, ti. hogy mi is egy hegedűs célja. Amikor azt mondjuk, hogy Roman Kim a 21. század Paganinije, arra kell gondolnunk, hogy Kim hihetetlen virtuozitással bombasikerű show-kat csinál. Egy hegedűs, akinek Jimi Hendrix a példaképe, aki fura szemüvegben játszik, aki Mozart-stílusú blúzban hegedül – csupa kirakati dolog, amiket viszont imád a közönség. Kikapcsoló, szórakoztató, látványos, virtuóz, könnyed, mi kell még?! Jó, persze, itt-ott kicsit több muzikalitás, de bízzunk benne, hogy az a korral megjön. Mindenesetre Roman Kim „I Brindisi” című, a Traviata dallamaira írt variációit szájtátva hallgattuk. És néztük! Ez a fiú a fogával pizzicatózik! Tessék megnézni ezt a videót a 12. perctől:

Mondtam: Niccolò Hendrix… Igaz, vonószenekari kísérettel nem érvényesült igazán a foggal pengetés, de bárcsak be tudnék most ide szúrni néhány fotót a hallgatók arcáról. Az egész darab egy óriási öncélú, magamutogató, felvágó alkotás, amely büszke arra, hogy öncélú, magamutogató és felvágó. Továbbra is rengeteg kettősfogás, tört akkord, sűrű fűrészelés, glissandók és minden, ami csak kell. Mondanám, hogy a hegedű újragondolása történt meg a színpadon, de épp a ráadás emlékeztet rá, hogy párhuzamot kell vonnunk Paganinivel, aki hasonlóképp gondolkodott a hangszerről. Roman Kim a 19. századi hegedűvirtuóz God save the Kingjét választotta ráadásnak.

A variáció olyan szinten tele van az említett tört akkordokkal, hogy már-már Kim sem bírta őket teljes pontossággal kijátszani. A mester tehát adott egy barackot az ifjú titán fejére, és több száz év távlatából is folytatja a virtuózok közti versengést. Kíváncsi vagyok, Roman Kim mit talál ki, hogy visszavágjon…

Mona Dániel