playliszt

Várakozással telve érkeztem a Zeneakadémia Liszt téri épületének Nagytermébe szerdán este néhány perccel fél 8 előtt. Egy több mint fél évszázados múltra visszatekintő együttes, a Liszt Ferenc Kamarazenekar, és Michael Collins személyében egy világsztár klarinétos közös koncertje kivételes zenei élménnyel kecsegtetett A hangverseny műsora hasonlóan ígéretes volt: a nyitószámot, Johann Baptist Vanhal kevéssé ismert g-moll szimfóniáját a klarinétosok repertoárdarabja, Wolfgang Amadeus Mozart A-dúr klarinétversenye követte, végül Edvard Grieg g-moll vonósnégyese hangzott el kamarazenekari átiratban.

Be kell vallanom, az első negyedórában kissé baljós érzések kerítettek hatalmukba. Vanhal nagy idők vitatott méretű tanúja, egykoron együtt vonósnégyesezett Haydnnal és Mozarttal, majd, a koncert kísérőfüzetének kifejezésével élve, „közismert, de divatjamúlt” szerzőként végezte be földi pályafutását. Op. 17-es g-moll szimfóniája igényesen megírt, kellemes kompozíció. Nem a darabbal volt baj. Alapvetően a zenekarral sem. A darab előadása tisztességesen lezajlott, de azt a művészi minőséget, mely a méltán világhíres Liszt Ferenc Kamarazenekart valóban az igazán nagyok közé avatta, csupán a mélyben meghúzódva érzékelhettük, a felszín döccenői alatt. A szimfónia előadása során számos kisebb-nagyobb bizonytalanság rontotta az összhatást. A második tétel brácsaszólói kidolgozatlanok voltak, és ebben a tételben a menetrendszerű kürtgikszerek is megérkeztek. A párbeszédes szakaszoknál a koncertmester Rolla János invenciózus hegedű-szólójára válaszként bumfordi zenekari hangzás felelt, elsősorban a kürtök és az oboák jóvoltából. Cserébe viszont számos helyen kiaknázatlan maradt a változatos hangzásokban rejlő lehetőség. A negyedik tételben végül magára talált az együttes.

A koncert második számában a zenekar immár önmagához és hírnevéhez méltóan, kifogástalan érzékenységgel kísérte Michael Collins játékát. Kétségtelen, hogy Collins irigylésre méltóan uralja hangszerét. Levegővezetése hibátlan, ujjai fölényesen győzik a nehezebb futamokat is, és úgy általában minden a helyén van. Egyszer csak mégis hiányérzetem támadt. Vajon azért, mert kritikusként nem tudok mit kritizálni? – hasított belém a nyugtalanító gondolat. Nem, nem ez volt a helyzet. A számtalan szépen lekerekített frázis, a sok-sok leheletfinom, pontosan intonált hang (egészen a hangvégekig), a kiegyenlített hangzás egy idő után kiüresedett. Ráadásul a gondosan kimunkált és didaktikusan megmutatott frázisok eredményeképpen maga a zenei folyamat töredezetté vált. A Mozart-versenymű lassú tételében a klarinét vitathatatlanul éteri pianissimója csodás pillanatokkal ajándékozhatta volna meg a közönséget, ha nem ezt a hangszínt hallottuk volna végig az egész tételben. Ugyanitt a visszatérés díszítését semmi sem indokolta. Vélhetően a pillanatnyi ihletettséget volt hivatott kifejezni, de számomra nem annyira spontánnak, mint inkább erőltetettnek hatott. A harmadik tétel táncosságának lendülete sokszor megtört, a vissza-visszatérő rondó-téma szétdarabolódott Collins előadásában. Ennek oka alighanem szintén a mindig és kizárólag a kifinomult (vagy nyersebben fogalmazva: finomkodó) hangzás egyeduralmában keresendő. Mint arra Collins egyre sűrűbbé váló törölközése utalt, valószínűleg a színpadon egyre inkább eluralkodó hőség ronthatta teljesítményét. Ez is közrejátszhatott abban, hogy a versenymű után a közönség lelkes tetszésnyilvánítása ellenére sem adott ráadást.

Az est fénypontja egyértelműen a szünet után jött el. Nem is pont volt ez, hanem majd’ egyórányi zenélés, de olyan kamarazenélés, amilyenre eddig kevés példát volt szerencsém koncerten hallani. Grieg g-moll vonósnégyesének (op. 27) kamarazenekari átirata valódi jutalomjáték lehet egy kamarazenekar számára, pláne ha olyan kvalitású együttesről beszélünk, mint a Rolla János vezette Liszt Ferenc Kamarazenekar. Grieg művében a hangzások rendkívül változatos megszólalási lehetőséget biztosítottak minden egyes szólamnak. A technikai perfekció itt és most csupán egy szükséges alap volt, melyre föl lehetett építeni magát a zenét. Az együttes tagjai gond nélkül vették a zenei anyagban rejlő akadályokat, így a közönség nem is érezhette, hogy itt egyáltalán szó lenne bármilyen nehézségről. A pontos intonáció, a legkényesebb megszólalások esetén is tökéletes együttjáték, az akkordok telt, kiegyensúlyozott hangzása mind csupán az előadás eleve adott és szóra sem érdemes technikai részletkérdéseivé váltak Rolláék ötletektől pezsgő játékát hallgatva. A muzsikusok egytől-egyig lelkesedéssel, és ami kamarazene esetében a leglényegesebb: egymásra figyelve játszottak. Az éppen szólózó muzsikusok ötletgazdagon zenéltek, az éppen kísérő hangszerek a dallam formálását hűen követve és segítve szólaltak meg. A szerepek persze jó kamaraműhöz illően időről-időre cserélődtek. Négy muzsikusnak is akadhat problémája egy vonósnégyes előadásával, a kihívás azonban hatványozódik, mikor 17 muzsikus játszik a színpadon egy kvartett-átdolgozást. A Liszt Ferenc Kamarazenekar kivételessége abban ragadható meg a legerőteljesebben, hogy fölényesen megfelel ennek a kihívásnak. Ilyen egységes hangzást, ennyire professzionális technikát, a közösen megszólaltatott zenét ilyen mértékben szolgáló művészi alázat megnyilvánulását ritkán hallani. Ráadásként az Andante religioso tétel hangzott el Grieg Holberg-szvitjéből az előbbi színvonalon. A bensőséges hangulatú tétel megszólaltatása az este nekem nyújtott tanulságát is körvonalazta: a Liszt Ferenc Kamarazenekar tagjai hisznek a zenében, hisznek egymásban. A többi meg úgyis jön magától.

Ozsvárt Viktória