playliszt

A Virtuózok április 17-i zeneakadémiai koncertjéről…

Nem lehet könnyű manapság virtuózi babérokra törni, tudniillik egyáltalán nem biztos, hogy tudható, hogyan is kell az ilyesmit csinálni. A technikai brillírozásról ugyanis a zenész szakma közönyös és hideg véleménye az, hogy ez az a minimum, ami alatt szóba sem állunk egymással. Művészi ihletettséget, érzelmi érettséget és zenei műveltséget pedig hosszú évek munkája hozhat csak meg, amely hosszú évek alatt közben ugyanúgy éhezzük és szomjúhozzuk az elismerést, a sikert, a vastapsot, már csak azért is, hogy legyen miből motivációt szerezni a hosszú évek munkájához. Erre a problémára nyújthat látszólag áthidaló megoldást, ha valaki csodagyereknek, de legalábbis különleges tehetségnek születik (és persze a környezeti feltételek is megfelelők). Hiszen így viszonylag hamar, amikor még a cukiság hamvas bája nem tűnik el teljesen az ember pofijáról, kialakítható a technikai brill, a gyors és lenyűgöző futkározás a hangszeren, és bumm, máris kész a csokapik, akarom mondani, az elismerés, a siker és a vastaps – hiszen aki cuki és lenyűgöző, azt mindenki szereti!

Legalábbis egy ideig.

Bevallom, a koncertre menet már bántottak engemet ezek a gondolatok, és nagymértékben féltem attól, hogy a „negyedik fal” túloldalán senki nem akar majd erre reflektálni, senki nem veszi tudomásul a helyzet összetettségét, és hogy a máskülönben állandóan szakrális attribútumokkal felszerelt szent Zeneakadémia szent színpadán ezúttal egy túlságosan simabőrű showműsort kapunk, komolyzenei művészetnek álcázva. Számításaim sajnos részben bejöttek.

Node, haladjunk szép sorjában! A koncerten Bolyki Zoltán kettős szerepet vitt, egyrészt vezényelte a Hegyvidéki Solti György Kamarazenekart, másrészt azonban az est házigazdájaként is jelen volt. Ez annyit tett, hogy ő tartotta a szóbeli kapcsolatot a közönséggel felvezető szövegek, konferanszok formájában. És bár nem zenei kérdés, de az egész élmény lényeges része, hogy ha van beszéd, milyen az. Sajnos ezúttal végig az volt a benyomásom, hogy nincs helye az én autonóm gondolataimnak és érzéseimnek a házigazda kommunikációjában: mind a szöveg, mind annak előadása kizárólag az elragadtatott, meghatott, lenyűgözött csodálkozás számára tartogatott lehetőségeket, egyenletes, enyhén szirupos lángon égve. Ez mondjuk annyit segített a helyzeten, hogy mindig tűkön ülve vártam, mikor lesz már végre a zenéé a főszerep – hangszeren játszva valamivel nehezebb érzelmi erőszakot elkövetni, mint beszéd közben.

Némi, a helyzetből fakadó külsőségek (Batta András nyitóbeszéde és egy interjúkötet bemutatása) után elkezdődött a program Lugosi Dániel Ali játékával, aki Mozart A-dúr klarinétversenyét játszotta. Mivel sosem voltam fúvós, ezért csupán laikusként tudom mondani, hogy Ali láthatólag jól uralta a hangszerét, de majdnem ez minden, amit a darab kapcsán a javára írnék. Az általa választott fátyolos hangszín és a zenei elképzelés olcsó, enyhén nyálas romantikát kölcsönzött a versenyműnek. Mindemellett mintha mind a szólistát, mind a zenekart meglepetésként érte volna a tény, hogy a mozarti stílus előnyben részesíti az ütempárokból álló, szimmetrikus formálást és a harmóniamenetek figurálását. Ezt azzal igyekeztek palástolni, hogy minden adandó alkalmat megragadtak ezen tények túlhangsúlyozására, amitől a nagyforma összefogottsága nyolc napon túl gyógyuló károkat szenvedett. Hiába: Mozart egyszerűségét baromi nehéz jól megmutatni.

Következőleg Szauer Bianka játszotta Deborah Henson: Barokk flamencóját. Hihetetlenül tüzesen és élettelin adta elő a darabot, nagyon jó volt hallgatni – kivéve, amikor a zenekar is bekapcsolódott a játékba. Mindaz a lobogás, báj és lendület, amit Bianka szólóban vagy a kadenciázó részeknél nyugodt lazasággal felmutatott, teljesen eltiportatott a vonósok által, amikor ők is beléptek. Ez azért volt nehéz élmény, mert a darab jelentős része közös munka volt a hárfa és a zenekar között, amely részeket átunatkoztam, és csak néhány pillanatot kaptunk a szólóhárfából, ami így a maga varázslatosságával sem tudott ellensúlyt képezni.

Antonio Vivaldi Négy évszak concertóit koncertre választani rizikós vállalkozás, mert közismertebbek, mint az átlagos közhely, mert vélhetőleg többször hallhatók, mint bármi más a zeneirodalomban, és mert a barokk zenéhez jól kell érteni. A Tavasz első tételére mindez hatványozottan igaz. Mindennek ellenére a következő műsorszám éppen ez a tétel volt Sándor Zoltán tolmácsolásában. A vállalkozás a szólista technikai felkészültsége dacára balul sült el: sikerült ismét megmutatni, hogy milyen borzasztóan unalmas a barokk, ha az előadó nem tud vele mit kezdeni azon kívül, hogy eljátssza a hangokat. Márpedig az előadók nem tudtak: mit sem zavartatták magukat Vivaldi humorától, játékosságától, szellemességétől, festői ábrázolásaitól, a tavasz karakterének üdeségétől és frissességétől, hanem a jó öreg Singer varrógép-effektust kimaxolva egy buldózer disztingváltságával végiggyűrték a tételt, oszt’ kész-passz.

Jobban sikerült Demeniv Mihály előadásában a Nyár zárótétele. Ennek a darabnak előnyére tud válni, ha nem elsősorban észből, hanem inkább zsigerekből próbálják megoldani, ráadásul a nyári vihar karaktere is sokkal jobban passzolt ahhoz a megközelítéshez, amit a Tavasz torkán az előzőekben lenyomtak. Nagyon érdekes hatást keltett a hegedű helyett a harmonika hangszíne, és Mihály értéssel kezelte hangszerét. Néhány virga mintha beakadt volna, és a szólistát nem mindig hallottam jól, de hát, annyi baj legyen.

Az első félidő záróáldását Boros Misi osztotta a zongora mellől: Bartók Béla Szonatináját és a Román népi táncokat hallhattuk tőle. Bizony-bizony, nemhogy evett, hanem egyenesen zabált engemet a sárga irigység, hogy ilyen eszméletlen fiatalon ilyen magabiztos pontossággal gördülnek ki az ujjai alól a nem kifejezetten lassú bartóki figurák. Ráadásul egyfajta átgondoltságot is fel véltem fedezni a játékában, már ami a zenei megközelítést illeti. Ez pedig tiszteletreméltó akkor is, ha egyébként nem értettem egyet az előadásmóddal. Volt ugyanakkor egy olyan benyomásom, hogy Misi előadása nem jelen idejű: mintha gondosan begyakorolt és visszaadott mechanizmusok vezették volna inkább, mintsem az előzetes felkészülésnek és a pillanat varázsának a szorzata. Mindenesetre az előadás egy tizenegy évestől így is, úgyis nagyon rendben van.

A műsorszerkesztő szeretheti a hídformát, mert a második félidőt Boros Misi nyitotta meg, és, ahogy a későbbiekből kiderül, a többi játékos is nagyjából tükrözött sorrendben került elő ismét. Misi ezúttal Haydn D-dúr zongoraversenyének II. és III. tételét vezette elő, amelyekre mindaz igaz volt, amit a Bartók-darabokkal kapcsolatban már megemlítettem: irigylésre méltó technika, valamiféle létező elgondolás, és némi mechanikusság jellemezte a játékot. Bevallom azonban, itt már elkezdett zavarni és fárasztani a helyzet cukiságfaktora, amennyiben egy Haydn-darab értő és élvezetes, elegáns tolmácsolása helyett inkább annak kellett örülnöm, hogy mennyire fiatalon mennyire sok mindent meg tud oldani. Mindemellett némileg ijesztő volt látnom, milyen otthonosan mozog egy tizenegy éves kisfiú mindazon színpadi manírok között, amelyeket egyébként a nagy, érett zongoraművészektől is inkább csak eltűrünk. Ráérne még…

Következett a koncert egyik csúcspontja számomra: Tóth Bettinától (hárfa) hallhattuk Glinka A pacsirta című darabját hárfán. Az előadásról csak szuperlatívuszokban tudnék beszámolni, amennyiben Bettinek nem sikerült volna elérnie azt, amit koncerten ritkán tapasztalhatok, nevezetesen, hogy játékával teljesen kikapcsolja agyam kritikáért felelős áramköreit. Aki profi zenészként jár koncertekre, tudja, hogy ez milyen nagy szó, elérni azt, hogy a hozzáértők is élményszerű, szavak nélküli állapotba ringatva ússzanak a hangokon. Arról tudok csak beszámolni, hogy teljesen üdítő, ellazító és nagyon kellemes állapotban hallgattam végig a darabot, és nagyon, nagyon jólesett.

Ismét Sándor Zoltán jött, ezúttal Kreisler Bécsi caprice című darabját adta elő. Amennyire érdektelen volt a Vivaldi, olyannyira átélt volt a játéka ebben a műben – úgy tűnt, nagyon otthon van a szólista és a zenekar is a stílusban, ihletett módon közelítettek a zenéhez. Itt merült fel bennem először, hogy talán szarvashibák elkövetése történt a műsortervezés során, amennyiben az előadók mintha nem olyan darabokat választottak vagy kaptak volna, amelyekre koruknál és képességeiknél fogva felkészültek voltak, hanem olyanokat, amelyeket el illik játszania egy „nagy művésznek”.

Ez az élményem csak fokozódott, mert ezután ismét Demeniv Mihály lépett színre Astor Piazzola Oblivion című darabjával, majd pedig Vladimir Zubitsky Omaggio ad Astor Piazzola című műve következett. Mindkét zenemű előadása felszabadult, tüzes, vonzó és beszippantó volt, nehéz volt mozdulatlanul megülnöm a székemen, és azon kaptam magam, hogy elragad a lelkesedés, ami a műsor első félidejére csak éppen-éppen volt jellemző.

Zárószámként ismét Lugosi Dániel Ali következett, aki Kovács Béla Sholem Alekhem, Rov Feidman! című művét játszotta, kirobbanó formát hozva. Amennyire nem passzolt játéka a Mozart-versenyműhöz, annyira helyén volt minden hang, minden zenei elem, minden interpretációs döntés ebben a darabban. Szólista, zenekar és közönség láthatólag egyaránt élvezte a zenét, olyannyira, hogy a nagy sikerre való tekintettel meg is ismételték.

Vegyes érzésekkel távoztam a koncertről – a második félidő tulajdonképpen fergeteges volt, az első félidő ellenben lehangoló, mit lehet ilyenkor csinálni (a kritikaíráson kívül)? Például elmerengeni azon, hogy vajon miért nem kaphattunk egy egész estényit a második félidőből. Vagy épp azon, hogy vajon miért volt fontos, hogy legjobb esetben is a pályájuk elején lévő fiatalok és gyerekek olyan műveket is játsszanak (hiteltelenül), amelyek kész művészeknek is kihívást jelentenek. Esetleg azon, hogy jelent-e még egyáltalán valamit (és ha igen, mit) a virtuozitás, meg persze, hogy csodagyereknek lenni hasznos-e az egész élet szempontjából. Mindenesetre az nem vitás, hogy a fiatal szólisták mindegyike tehetséges, és mindegyikükben ott van a lehetőség, hogy idővel nagy művésszé váljanak– de ahhoz már nem lesz elég cuki vagy menő virtuóznak lenni. Szerencsére, még ráérnek.

Czinege Ádám