playliszt

Ritkán eszmélek rá, de a kakasülőről csak az „összhang”-ot és a „ritmus”-t látom a Zeneakadémia Nagytermének plafonján. Van egyáltalán valaki, aki onnan a második emeletről rálát a „dallam”-ra? A színpadot amúgy szerencsére látom, Jevgenyij Koroljov játszik, április 9-et írunk.

Óriási izgalommal lépek be a Nagyterembe. A pódiumon is ülnek hallgatók, középen hagyományos formájú, ugyan fából készült, de mégiscsak elég klasszul szóló Steinway-zongora. Műsorfüzet nincs, helyette tájékozódhatunk néhány 2017-es koncertről, de ezzel nincs is baj – aki ide eljött, tudja, mit fog hallani. Koroljov a legnagyobbak kalapjából húzta ki műsorát: Bach: Kromatikus fantázia és fúga, Mozart c-moll fantáziája, valamint azonos hangnemű szonátája. Mindezek tetejébe a hangverseny második felére bevállalta Beethoven két utolsó zongoraszonátáját.

Belibben Koroljov, minden szem rászegül, az enyém is. Nem vacakol sokat, belekezd a Kromatikus fantáziába, amely kicsit gyorsnak tűnik. Koroljovot a legjelentősebb Bach-zongoristák között tartják számon. Azt írják, „számára a legmeghatározóbb Bach-élmény Glenn Gouldhoz fűződik”, de játéka „mentes Gould polgárpukkasztó pojácaallűrjeitől”. Azoktól tényleg mentes, de ahogy most hallgatom, talán mástól is. Nem is gyorsabb a tempója, mint Gouldnak, inkább zaklatottabb és zakatolatlanabb. Míg Gould gondosan ügyel a finomidőzítések és a dramaturgiai hierarchia közti összefüggésre, addig Koroljov nem hangokban, hanem szakaszokban gondolkodik, és egy-egy etapot játszik gyorsan vagy kimérten.

Most következnek a Mozartok, a két c-moll hangnemű darab, melyek más időben születtek ugyan, a szerző egyszerre adatta ki őket, de ezen felül valami szellemiségbeli rokonság is az oka, hogy gyakran szerepelnek műpárként a koncertek műsorán. A fantázia tele van izgalmas dinamikai váltásokkal, hatalmas hangközugrásokkal, de ezek egyelőre nem az előadót dicsérik, hanem a szerzőt. Azért elég jól néz ki, hogy a koncertező művész fölött egy hatalmas orgona van. Jó Ég, mennyire a Zeneakadémia szimbólumává vált ez a sípsor. Jaj, közben már a szonátánál járunk, csak elkalandoztam. Mozart c-moll szonátája… Nemrég hallottam Fazıl Say előadásában. Emlékszem, elég megosztó interpretáció volt, de volt benne valami dög. Az ismétlésekkel való merész bánásmód, a staccatók markáns kiemelése, a kísérő szólamnak hitt motívumok kihangsúlyozása – számomra mind izgalmasabbá tesznek egy Mozart-művet. Nincs benne a kottában, hogy nem szabad. Nem kérdés, Say művel olyanokat, amiket tilt a kotta, de olyan, mintha Koroljov nem merne mélyebben a hangok közé/alá nézni. Látható–hallható alázattal nyúl a… ki van égve néhány izzó, de még így is lenyűgözően szép ez a csillár… szóval tisztelettel nyúl a művekhez, de mintha volna ott valami óvatosság is. Eszemben sincs félelemről beszélni ekkora művész esetén, de fiatalosan pörgős lelkemnek szüksége lenne egy kis… Most tényleg át fog mászni rajtunk ez a hölgy a szünet előtti utolsó tétel közepén??? Át… Vége is. Vissza-visszatért a rondótéma, majd az egyik ugyanolyan témalezárás után Koroljov felállt.

Máris második félidő, Koroljov jóval többet időzik a billentyűk felett Beethoven Asz-dúr szonátája előtt, mint tette ezt a koncert első felében bármelyik darab előkészületénél. Beethoven műve rengeteg lehetőséget nyújt, hogy előadója megcsillogtassa technikai tudását. Ezzel az égvilágon semmi gond, Koroljov futamai szépek, akkordjai dúsak. Apropó akkordok: nagyon érdekesek Koroljov fortissimói. Oktávokat és harmóniákat is egészen közelről üt meg, ha tetszik, belenyomja őket a hangszerbe, ezzel kerülve el a „csapkodást”, és ezzel teremtve igazán felhanggazdag zengést. Ilyen megszólaltatás után kár, hogy az elengedésre nem szentel ennyi figyelmet. A keze már a magasban, az akkord még zeng, mikor óvatosan és lassan engedi fel a pedált. Az eredmény: sután, fokozatosan elhaló hangzatok.

A kéz technikájához tehát nem fér kétség. Megint ezek a fránya hanghosszúságok… Mintha szándékosan rendhagyó agogikára törekedne, klasszikusan késleltetett hangokat időben, másodrendű hangokat… Összhang, Ritmus… tudom, hogy Dallam, de innen nem lehet látni… a szentségit, megint elkalandoztam… eltolva üt le. De mindez nem győz meg, ma valahogy nem. S ebben a tekintetben a hatalmas volumenű c-moll szonáta sem hoz változást. Őrület, hogy végigbír játszani két ilyen darabot egymás után! Gyönyörűen pörögnek a trillák a darab végén. Varázslatos pillanatok születnek, de a rengeteg tökéletesség ellenére sem köt… A földszintről bezzeg látni a „Dallam”-ot!

Mona Dániel