playliszt

Egy hónapja látott napvilágot az a nem mindennapi interjú, melyet egy provokatív riporter, maga az ördög ügyvédje készített Schiff Andrással. A művész augusztus végi – akkor még csak közelgő – koncertje kapcsán a kérdező a Goldberg-variációk szentségének nevében beleköt a helyszínbe, a hangszerbe és az előadás módjába is.

Az ördög ügyvédje: Augusztus 22-én J. S. Bach Goldberg-variációit fogja játszani a BBC Proms részeként a Royal Albert Hallban. Elment az esze?

Schiff András: Szó sincs róla. Az Albert Hall pompás hangversenyterem. Hatalmas, tele karakterekkel, történetekkel és hagyományokkal. A közönség színvonalának és feszült figyelmének köszönhetően a Proms hangulata egészen egyedülálló.

Öü: De most komolyan, nem lett volna célszerűbb egy kisebb, bensőségesebb helyszínt választani, mint például Wigmore Hall?

SA: Nálam jobban senki sem szereti a Wigmore-t, és már több alkalommal játszottam ott ezt a művet. Azonban ez kivételes szerzemény, amely ugyanolyan jól megállja a helyét nagy térben is. Kezdetben kicsinek és távolinak hangozhat, de a hallgatók füle fokozatosan hozzászokik a hangzáshoz, végül rááll a műre. Egyik legnagyobb zenei élményem egy Andrés Segovia-koncert volt a New York-i Avery Fischer Hallban. Az elején a közönség olyan hangos volt, mint amilyen a Grand Central Station csúcsidőben. Pár másodperccel később azonban már akár egy tű leesését is hallani lehetett volna. Az előadó megszelídítette őket, mint ahogyan Tamino képes szelídíteni hangszerével a Varázsfuvolában.

Öü: Ez mind nagyon szép, de most nem gitárelőadásról van szó. Ön modern zongorán fog játszani, mely nem a megfelelő hangszer Bachhoz, ehhez a szerzeményhez pedig különösen nem.

SA: Ebben teljesen igaza van. Bach az első kiadás címoldalán (sajnos a kézirat nem maradt fenn) ezt egyértelműen meghatározta: Ária 30 variációval kétmanuálos csembalóra. Puristáknak csak ezen a hangszeren érdemes hallgatniuk a darabot. És nem az Albert Hallban. Johann Nikolas Forkel 1802-es életrajza szerint Bach a zeneművet Keyserling grófnak, Szászország korábbi orosz nagykövetének írta. A gróf álmatlanságtól szenvedett, s álmatlan éjszakáin berendelte udvari csembalistáját, Johann Gottlieb Goldberget, J. S. Bach egyik tanítványát, s kérte, hogy „játssza el nekem az egyik variációmat”, hogy ily módon csillapítsa gyötrődését. Historikus szemszögből nézve tehát az ideális helyszín egy fogadószoba lenne egy játékossal és egy hallgatóval.

Öü: Nem győznek meg az érvei. Rossz hangszert használ rossz helyszínen. Nem az eredeti mű átiratát játssza így?

SA: Nem, semmiképp sem. Hűségesnek kell maradni az eredeti kottához. Egyetlen hangot sem változtatok meg. A fő különbség a hangszínben és a dinamikában lesz. Mivel a modern zongora csak egy klaviatúrával rendelkezik, ügyesen kidolgozott ujjrendre van szükség, hogy a két kéz ne ütközzön össze. Számtalan átirata létezik a műnek – egyik rosszabb, mint a másik. Még vonóstrióra, vonószenekarra vagy rézfúvós kvintettre is átdolgozták. Érthető, hogy minden zenész el akarja játszani ezt az egyedülálló mesterművet, de ez még nem jogosítja fel őket arra, hogy megváltoztassák Bach billentyűs hangszer által vezérelt komponálási módját annak érdekében, hogy ezzel saját hangszerükön játszhatóvá tegyék a Goldberg-variációkat. Ez nem együttesre komponált darab. Egyetlen hangszerre íródott és egyetlen előadóra. Ez alaptétel a művel kapcsolatban.

Öü: Fogja használni a zengető pedált?

SA: Egyik tanárom George Malcolm volt. Fantasztikus zenésznek és nagy csembalistának tartom. Ő azt mondta nekem: „Nem kell ezt a darabot csembalón játszanod, játszd zongorán, de akkor játszd jól!” Megtanította nekem, hogyan érjek el érthető, tiszta artikulációt, szólamjátékot és legatót pusztán a kezemmel, a lábam használata nélkül. Az utóbbi években célommá vált, hogy bebizonyítsam, tudok Bachot játszani anélkül, hogy hozzáérnék a pedálhoz, mert ez igenis lehetséges. Hisz a zengető pedál egyik hangszerén sem állt Bach rendelkezésére. A modern zongora komoly előnye a pedál, viszont helyrehozhatatlan hibákat képes okozni, ha az ember mérlegelés nélkül mindenhol használja. Most úgy vélem, még Bach esetében is megengedhetünk magunknak némi diszkrét pedálozást – mindaddig, amíg a szép hangzás megmarad.

Öü: Minden ismétlést el fog játszani?

SA: Igen.

Öü: Miért? Borzasztó hosszú és unalmas lesz így az előadás…

SA: Ezzel vitatkoznék. Bach kifejezetten kéri az ismétléseket, ebből kifolyólag ez kötelező, nem választás kérdése. A struktúra szimmetrikus, az Ária két félből tevődik össze, mindkettő 16 ütem hosszú, s mindkét felet meg kell ismételni. Valamennyi variáció ezt a mintát követi. A zene olyan komplex, hogy a közönségnek muszáj kétszer hallania. Az ismétlés alatt pedig a játékos kijavíthat bizonyos hibákat. Teniszező szemmel nézve ez a mi „második szervánk”. Talán szükségtelen is elmondani, hogy az ismétlésnek soha sem szabad ugyanolyannak lennie, mint az első eljátszásnak. Különböznie kell tőle, kihasználva a dinamika, a frazeálás, az artikuláció és a fantáziadús díszítés eszközeinek lehetőségét. Claudio Arrau azt mondta, hogy a legnagyobb veszély az előadó számára az, ha érdekes és eredeti akar lenni. Soha sem szabad félnünk „unalmasnak” lenni. Ami Önnek unalmas, az másnak érdekes lehet.

Öü: Fejből fog játszani?

SA: Igen.

Öü: Kivagyiságból?

SA: Nem. A jó memória istenadta ajándék, nem érdem. Azonban nem olyan képesség, amit szégyellni kell. Ez nem igazán választás kérdése. Mikor szólóestet adok vagy zongoraversenyt játszom, meg kell szabadulnom a kottától, hogy képes legyek közvetíteni a zeneszerző gondolatait a hallgatóság felé. Vannak emberek, akik jobban érzik magukat, ha a zene előttük van, én nem. A fejből való játék lehetővé teszi számomra, hogy becsukjam a szememet, és használjam a fülemet: ez teljesen felszabadít.

Öü: Tudna még részletesebben beszélni a Goldberg-variációk felépítéséről és karakteréről?

SA: Bevallom, nem vártam Öntől ilyen lényeges és pozitív kérdést. Örömmel! Először is, nézzük a témát! Az Áriában a basszust kell követnünk, az az alapja az egész struktúrának, minden variáció arra épül. Másodszor, ott van még a mágikus szám, a három. Összesen 30 változat van, tíz darab hármas csoport. Minden csoport tartalmaz egy briliáns virtuóz darabot, egy gyengéd karakterű tételt és egy szigorúan polifon kánont. A kánonok szekvenciálisan vannak sorba rendezve egyre növekvő hangköztávolságokkal, kezdve egy unisono kánonnal, illetve egy nóna-távolságban megszerkesztettel a végén. A tizedik kánon helyére (30. variáció) Bach egy zenei egyveleget illesztett be (örömteli hangulatú), rusztikus népdaltöredékeket kombinálva a basszus alappal.

A tonalitás – három g-moll variáció (15., 21., 25. számúak) kivételével – következetesen G-dúr. Több tánc ihletésű tétellel is találkozunk: minuet, passepied, polonaise, gigue. A G-dúr derűs hangnem. Bach az életöröm érzését, a mozgás örömét adja át nekünk. Az előadónak pedig képesnek kell lennie ezt közvetíteni a hallgatóság felé. A nagyszabású 25. variációban, melyet Wanda Landowska „A fekete gyöngy”-nek nevezett el, hirtelen a Máté-passió világában találjuk magunkat. Az utolsó variáció után visszatér a nyitóária – változatlanul. Azonban mi ezt már más füllel hallgatjuk az elmúlt 70 perc zenei élményei után.

Bach mélyen vallásos ember volt, és ez a spiritualitás mindenütt jelen van nála, még világi zenéjében is. Ez minden bizonnyal rossz hír az Ön és mestere számára.

Öü: Hmmm. Igen, mi a Carmina Buranát valóban jobban szeretjük.

SA: A chacun son gout.

fordította: Nagy Tamás

via The Guardian

És hogy miképpen vélekedett aztán a The Guardian kritikusa a koncertről? Holnap az is kiderül.