A cselló szerelmeseinek az elmúlt másfél hét igazi Kánaán volt. Október 29-én A tehetség kötelez című sorozat keretében a Zeneakadémia Karrierirodájának támogatottja, Kokas Dóra adott önálló estet. November 6-án a Müpában hallhattuk az Orchestre de Paris fantasztikus koncertjét, amelyen megszólalt Saint-Saëns I. csellóversenye is az argentin Sol Gabetta szólójával. Ám a legjobban várt esemény minden bizonnyal Perényi Miklós vállalkozása volt, aki november 5-én és 7-én két hangversenyen adta elő Bach összes szóló csellószvitjét a Zeneakadémia Nagytermében. Volt szerencsém végigülni ezt a szeánszot…
Hogy miért beszélek szeánszról? A Nagyterem, Perényi és Bach miatt. A Zeneakadémia Nagyterme önmagában is egy szentély. Hátha még megtöltjük izgatott várakozással. No, meg persze hallgatóval. A terem az utolsó székig megtelt, érdeklődők az orgona- és pódiumüléseken, álló és ülő diákok a kakasülőn. Komoly zsúfoltság, meleg; mégis sokkal nagyobb fegyelmezettség, mint általában. Senki nem mer cukorkapapírt zörgetni, már-már köhögni sem. Mindenki a színpadra fókuszál, ahol egyetlen körfény megvilágítja az egyetlen széket, ahova várjuk az est egyetlen muzsikusát. Besétál Perényi Miklós, akit felesleges szuperlatívuszokkal bemutatni. A művészúr tekintetén már ekkor látszott az a mérhetetlen alázat, amellyel viszonyul az általa játszott zenéhez, kiváltképp Bachhoz. Bach… Ehhez az egész atmoszférához hozzájárul az, hogy a zenék zenéjét, Bachot hallgatjuk, s az ő zenéjéből is a legletisztultabb, szóló hangszerre komponált művek egy ciklusát.
Hogy miért írtam le mindezt ilyen részletességgel? A légkör, mely körüllengte a termet, részben teremtett, részben természetes volt. Természetes, mert tényleg a hangszer egyik élő legendáját hallhattuk Bachot játszani a magyar zeneélet egyik legrangosabb színterén, de teremtett, mert Perényi még egy hangot sem húzott meg, mikor már imádtuk a játékát és az egész koncertet. Ilyen alapkörülmények mellett igencsak nehéz dolga van a kritikusnak. Egészen más szinten kell szemlélnie a hallottakat, de nem szabad engednie a teremben uralkodó hangulatnak, mely megelőlegezi a sikert. Tudjuk, hogy csak a legnagyobbak vállalhatják be, hogy eljátsszák Bach mind a hat csellószvitjét, és tudjuk, hogy ha valaki, akkor Perényi megteheti ezt. Nem a szentimentalizmus szól belőlem, ha azt mondom, a csellóművésznek sikerült elrugaszkodnia a konkrét hangok legyőzésétől, és magával vinni minket saját, igencsak egyedileg felfogott Bach-világába.
Hogy miért nevezem egyedinek Perényi interpretációját? Akármennyi beszélgetésbe belehallgattam a koncert szünetében, vagy annak utána, mindannyiszor arról folyt a diskurzus, hogy „Én biztos nem így csinálnám!” vagy „Hihetetlen, nekem eszembe sem jutna így játszani!”. Ugyanakkor mindegyik mondat úgy kezdődött, hogy „fantasztikus”, „ehhez Perényinek kell lenni” vagy valami hasonló elismerő megjegyzés. Mindenki egyetértett abban, hogy Perényi játéka egészen más, mint amit megszoktunk / elvárnánk, de eredeti és hiteles. Ha egy elcsépelt, de igaz szófordulattal szeretném jellemezni, azt mondanám: egyszerűen nagyszerű. Még inkább így: nagyszerűen egyszerű… Ugyanis Perényi nem tett mást, mint igyekezett a lehető legtisztább, legegyszerűbb módon visszaadni Bach hangjait. Mellőzött minden manírt, minden dinamikai vagy agogikai kilengést – nem hogy radikális váltásokat alkalmazott volna. Csodásak voltak a kettősfogásai, tört akkordjai, és valamennyi hangjának elengedése hibátlanra sikerült, mintha szappanbuborékokat engedett volna el az éterbe… Hiányzott a tűz? Unalmas volt? Ráadásul olyan gikszerek csúsztak be, amelyek miatt egy kezdő csellistára egyből rámondjuk, hogy nem elég érett a darabhoz? Az első kettő ízlés és vérmérséklet kérdése. Utóbbira pedig a válasz az, hogy egy kezdőre rámondjuk, igen. Aki viszont felül tud emelkedni az egyes hangokon, és nemhogy egy darabot, de hatot átlát és áthall és át tud adni egyben, ott egyrészt fel sem merül, hogy felrójunk neki egy-egy hangot, másrészt az az egy-egy hang, mintha nem is lenne hibás, szervesen illeszkedik a nagy egészhez.
Perényi Miklós teljesen elhagyta az evilági koncertélet kereteit, és egyes-egyedül eljátszotta Bach csellószvitjeit úgy, ahogy az a lelkéből kikívánkozott. Az egy másik dolog, hogy a burka körül csaknem ezer ember áhítattal figyelte minden mozdulatát.
Mona Dániel
fotók: Zeneakadémia / Fazekas István
