playliszt

„Na, most végre sok szék van!” – hallottam a koncert előtti pillanatokban a mögöttem ülők beszélgetését (mint útközben kiderült, nemcsak a nézőtérrel, hanem még inkább a színpad berendezésével kapcsolatban). Csak remélni tudtam, hogy nem érte őket váratlan csalódás pár perccel később, az első mű (Webern: Langsamer Satz) megszólaláskor, mikor „mindössze” négy ember, egészen pontosan az Apollon Musagete Quartett tagjai érkeztek a színpadra.

Abban talán sokan egyetértünk, hogy Webern nem az a zeneszerző, aki igazi húzónévként szerepelne a koncertműsorokban. Mielőtt azonban hosszú fejtegetésekbe kezdenénk a második bécsi iskola zenéinek szépségét illetően, fontos leszögeznünk, hogy a Langsamer Satz Webernje még nem az a Webern… Az erős brahmsi hatásokat tükröző mű még az előtt született, mielőtt Webern elsajátította volna azokat az új zeneszerzési technikákat, melyek birtokában később olyan zenéket írt, amelyekről Steve Reich (elég megosztó módon) például úgy nyilatkozott, hogy ha ilyen zenéket kellett volna komponálnia, inkább állt volna teherautó-sofőrnek…

Térjünk azonban vissza a koncerthez. Az Apollon Musagete zenészei (Paweł Zalejski, Bartosz Zachłod, Piotr Szumieł, Piotr Skweres) már az első hangokkal olyan atmoszférát teremtettek, mely néma csendre, szinte a levegő visszatartására késztette a közönséget. Nagyon mély, szomorúan gyönyörű volt a kvartett előadásában a mű. Közös magány – talán ezt a címet adnám, ha csak a Webern-előadásról kellene írnom. A zenészek a szó legszebb értelmében együtt játszottak, miközben arcuk és mozdulataik (gyakran inkább szinte mozdulatlanságuk) a teljes befelé koncentrálást tükrözték. Tiszta, egységes hangzás volt az eredmény – a kvartett különleges összecsiszoltságról és összehangoltságról tett bizonyságot.

Ysaÿe szokatlan együttesre, vonósnégyesre és vonószenekarra komponálta Esti harmóniák című művét, melyet Dubóczky Gergely vezényletével hallhatott a közönség. A kvartett kérésére Bősze Ádám felolvasta Baudelaire Esti harmónia című versét, mely finom ráhangolásként szolgált az Ysaÿe-műre. Bár összetett kérdés lehet, mitől is halljuk egyértelműen, ha például az este napszakához kapcsolódik egy zene, és nem tudom, hogyan írhatnánk le tisztán, milyen szabályok szerint születhetnek „esti harmóniák”, Ysaÿe zenéje minden kétséget kizáróan esti zeneként szólt. Dubóczky finom alázattal vezényelte a zenészeket, mozdulatai szinte beleolvadtak a zenébe. A Lesták Bedő Eszter vezette Erkel Ferenc Kamarazenekar tagjait mintha láthatatlan szálak kötötték volna össze egymással, ugyanazzal a belső lüktetéssel játszottak, s ennek a zenekaron belüli egységnek nagy szerepe volt abban, hogy a kvartettel is igazán együtt lélegezzenek. Dubóczky tökéletesen helyén kezelte a szerepét: finom jelzéseivel segítette az összhangot, miközben elegánsan hagyta, hogy a karmester nélkül is működő helyeken önállóan születhessen meg a zene, a zenei egység.

A vasárnap esti koncert első felét egyfajta jutalomjáték, Vivaldi két gordonkára írt g-moll versenyművének Perényi Miklós és Várdai István kettősével megszólaló előadása zárta. Könnyedségével és egyszerűségével is hatni tudott a mű, melyben a két szólistának köszönhetően két generáció találkozásának lehettünk tanúi. Perényi és Várdai baráti gesztusokkal alkalmazkodtak egymáshoz, s bár egy másfajta felállásban a két csellószólam egymással való élcelődése is indokolt lehetett volna, a concerto versenyzés aspektusa ezúttal nem került igazán előtérbe. A zene sokkal inkább önfeledt játéknak tűnt a művészek számára, akik ehhez a játékhoz a zenekar (és nem utolsó sorban az érzékenyen, intelligensen játszó continuo-játékos, Gyöngyösi Levente) személyében kitűnő partnerre találtak.

Az első félidő végének hangulatát folytatva a szünet után Mozart Esz-dúr kürtversenye következett. (A szünetben koncerttermekben szokatlan élményben volt részem: a közönség nagy része a hangversenyről távol maradó barátok magánélete, a szomszéd széken ülők viselkedése, vagy az előző este elfogyasztott pezsgő minősége helyett az elhangzott zenékről, az előadás zenei részleteiről beszélgettek.) A kürtverseny szólistájaként Zempléni Szabolcsot köszönthette a közönség, aki egész lényével, egész játékával mintha Mozart-versenyművek előadására született volna. Precíz játékával gondoskodott róla, hogy (ahogy az Mozartnál gyakran lenni szokott) a közönségnek talán fel se tűnjön, hogy milyen zenei profizmus árán születhet meg ilyen könnyedséget, játékosságot sugárzóan a mű. A „legmozartibb” szólam az előadást szempontjából ezúttal a brácsáké volt: az apró gageket, humoros zenei részeket hangsúlyozva, a szólamon belüli és szólamok közti kommunikációs lehetőségeket maximálisan kihasználva játszottak.

A koncertet záró darabban az estét szinte végigjátszó Erkel Ferenc Kamarazenekar, és – egy-egy karakteres szólórész erejéig – a zenekart mindvégig határozottan vezető Lesták Bedő Eszter került középpontba. Nem utolsó sorban dicséret illeti a műsorválasztást, a koncerten elhangzott művek sorrendjének megkomponálását is – különböző, könnyedebb hangulatú stilizált tánctételeivel Grieg „régi stílusban” írt Holberg-szvitje az esti program kitűnő lezárásának bizonyult.

Belinszky Anna

fotók: Mózsi Gábor / Kaposfest