playliszt

Field, Chopin, Britten, Suk, Stamitz, majd újra Britten. Nem a legszokványosabb koncertprogram. A Kaposfest utolsóelőtti napján az esti koncertek állandó szereplőjévé vált Erkel Ferenc Kamarazenekar mellett az Apollon Musagete kvartettet, Finghin Collinst, Dudu Carmelt, Farkas Gábort és Andreas Ottensamert hallhatta a közönség.

John Fieldről, minden noktürnök atyjáról a műfaj történetével kapcsolatos kontextusban gyakran olvashatunk, koncerten azonban csak ritkán szerepelnek a nemes egyszerűséggel csak chopiniként emlegetett műfajban írt alkotásai. Ha gonosz akarnék lenni, azzal folytatnám, hogy a Collins által előadott darabok (B-dúr, no. 5; e-moll, no. 10) be is mutatták, miért. Field noktürnjei kedves és szép zenék, amelyek tökéletes előzményként szolgáltak arra, hogy jobban megérthessük, mitől is olyan fantasztikusak az utánuk következő Chopin-művek. Collins mindvégig különleges érzékenységgel, kifinomultsággal játszott, és bár az ír zeneszerzővel való „rokonságuk” kölcsönzött egyfajta bensőséges hangulatot a Field-interpretációknak, a zongorista engem mégis a Chopin-noktürnök (különösen az op. 27, Desz-dúr) színeivel, finom hangerő- és hangszínbeli váltásaival győzött meg.

Éles hangulati kontrasztként a noktürnöket Britten Mulandó változatok oboára és zongorára című darabja követte. Farkas Gábor és Dudu Carmel elképesztő technikai profizmusa – a zongorista hihetetlenül koncentrált hangenergiái, tökéletesen elkapott hangvégződései és az oboista gyakran végletesen kifejező hangi és mozdulatbeli gesztusai – számomra egy jó időre megóvta a művet attól, hogy „mulandóvá” váljon.

Az Apollon Musagete kvartett a tőlük már a fesztivál ideje alatt is megszokott precizitással, átgondoltsággal játszott, tartalommal töltve meg Suk Meditáció a régi cseh Szent Vencel korál felett című darabjának minden egyes hangját. Napról napra biztosabb vagyok benne, hogy a nem olyan régen még az ECHO ’Rising Stars’ programjának keretein belül turnézó fiatal vonósnégyesre nagyon is érdemes odafigyelnünk…

Nem lehet nem odafigyelni a Berlini Filharmonikusok szólóklarinétosára, Andreas Ottensamerre, aki a közönség elbűvölődésre hajlamosabb felét (megkockáztatom, hogy legalább kétharmadát) már az első hangok megszólalása előtt elbűvölte. Stamitz (minden bizonnyal Carl) 3. (B-dúr) klarinétversenye tipikus virtuóz darab, amelynek érzelmi és összhangzattani mélységei nem akadályoznak meg abban, hogy a szólista technikai bravúrjait az első perctől az utolsóig élvezni tudjuk. Bár tényleg elképesztő volt Ottensamer játéka, egy kicsit mégis hiányérzetem támadt. Ha itt van testközelben egy ilyen világszínvonalú zenész, nagyon szívesen hallottam volna őt kicsit tartalmasabb, zeneileg újabb kihívásokat tartogató kamaraprodukciókban. Ha nem is várhatom el, hogy pár nap alatt megszülessen mondjuk egy Kontrasztok előadás, mégis úgy érzem, hogy a fesztivál programjában több „kamarazeneibb” darab (mint például a kiváló interpretációban elhangzott Schubert C-dúr vonósötös) is helyet kaphatott volna.

Az esti koncertet az Erkel Ferenc Kamarazenekar Britten-előadása zárta. A Stamitz-műben kicsit kimértebbnek, visszafogottabbnak tűnő zenekar remekelt a Simple Symphony-ban, pezsgő, energikus, élettel teli játékot hallhattunk tőlük. A zenekar egyedülálló teljesítményt nyújt a fesztivál alatt, versenyművekkel és önálló produkciókkal is minden nap színpadra áll. Az ő kiváló kvalitásuktól teljesen függetlenül azonban úgy érzem, hogy túl hangsúlyos szerepet kaptak a fesztiválon. Különböző álláspontok vannak arról, hogy mit milyen szempontok alapján nevezhetünk kamarazenének, egy kamarazenei fesztiváltól én azonban legjobban mégis a klasszikus értelemben vett kamaraműveket, az együttjáték legmélyebb aspektusaira koncentráló darabokat várom. Figyelembe véve viszont az idei Kaposfest zenei programjának összeállítására rendelkezésre álló szűk időkeretet, talán elhamarkodott lenne a zenekar szerepvállalása kapcsán az új műsorpolitikai koncepciót értékelni. Jövőre minden kiderül...

Belinszky Anna

fotók: Mózsi Gábor / Kaposfest