Az idei Kaposfest első délelőtti hangversenyére is elkelt minden jegy, a komoly érdeklődés nem merült ki a fesztivál nyitókoncertjével. Ahogy a művészeti vezetők ígérték, a program két kuriózumból állt: Brahms Esz-dúr kürttriójából és Suk Esz-dúr szerenádjából.
Tegnap este két C-dúr hangnemű darabot hallottunk, ezúttal két Esz-dúrt. (És nem nagy spoiler, ha elmondom, hogy este két négy évszakot hallgathat meg a közönség.) A szimmetria azonban ma kevésbé játszott fontos és feltűnő szerepet, ugyanis két egészen eltérő szerző két merőben más apparátusra írt műve szólalt meg. Loch Gergely reggeli műismertetőjén bőséges információval látta el a zenetörténeti adalékokra éhes hallgatóságot mindkét mű hátterét illetően. Sokat tanultunk a kürt történetéről, a kürt jelentőségéről Brahms életében. A trió hangszerelése (hegedű-zongora-kürt) egyedüli Brahms életművében, éppen ezért foglal el fontos helyet ott, s épp ezért oly kedvelt darabja a kamararepertoárnak, hogy a tavalyi Kaposfest után idén is elhangzott.
A zongoraszólamot az előző este debütáló Farkas Gábor játszotta. A nyitóhangverseny szinte láthatatlan zongorakísérőjéből virtuóz triótaggá előlépő Farkas továbbra is precízen, kamarapartnerei felé példaértékű figyelemmel játszott, de robosztus akkordjaival mindvégig magán tartotta a hallgatók figyelmét. Vagy mégsem? Valami történt az arányokkal, ami olykor szokatlan hangzást eredményezett. Röviden összefoglalva: a trió hegedűcentrikus volt. A hegedűszólamot a német Koh Gabriel Kameda játszotta, aki egy projektje keretében ingyenes koncerteket ad bizonyos kórházakban a betegeknek. Persze, hogy azonnal megkedveltem! Ám túl élénken élt még bennem a tegnap hallott koncert, ahol a hegedű hangjának ezernyi árnyalatát ismertük meg. Ahhoz a változatossághoz képest Kameda játéka szürkébbnek bizonyult. A hangerő egységessége (majd’ végig középerős-erős), a hajszálnyival – és mindig ugyanannyira – túlvibrált hangok, a nyitóvonások „betanult”-érzete megbontotta a trió érzékeny, kommunikatív játékát. Kameda kifogásolhatatlan intonációval, ritmus- és tempóérzékkel hegedült, számomra mégis kilógott a hármasból. (Lehet, csak az előző hangverseny összeszokott zenészei kényeztettek el.) A hegedűt gyakran túlságosan ki lehetett hallani, a kürtszólam meg mindannyiszor eltűnt.
Pedig Zempléni Szabolcs igen szép hangzásokat varázsolt elő csodakürtjéből. Hosszú tartott hangjai szinte kimosták, kitisztították a füleket, jólesően rezgették meg a terem levegőjét. Talán rajta is múlt, talán a hely akusztikája is „rásegített”, hogy hangerő tekintetében annyiszor alulmaradt. Kár, mert mintaszerűen ragadott meg és engedett el minden hangot; hangszerének hol vadászatban betöltött szerepét, hol lírai, romantikus oldalát mutatta meg.
A koncert második felében megkaptam, amit az elsőből hiányoltam: tökéletesen kikevert, összeszokott zenélést az Erkel Ferenc Kamarazenekar jóvoltából. A cseh Josef Suk (aki egyébként Dvořák tanítványa és veje volt) vonóskarra írt szerenádja egyrészt csodálatos zene, másrészt csodálatosan lett előadva. Hangár… Na, nem az éjszakai könnyűzenei koncert helyszíne, a Hangár-terasz, hanem hangok áradata – ez jellemezte az előadást. A legjobb Dolby surround-technika sem ad ilyen lenyűgöző élményt! Körbevett minket a zene. S bár a Kaposfest Times mai száma brácsás viccel fogadott minket, számomra a koncert egyik legemlékezetesebb hangszerei a második tétel brácsái voltak, akik szó szerint mélyhegedűként zengtek. Vagy: Sosem hallottam még olyan szinkronban megpendített tutti pizzicatót, mint most. És még sorolhatnám. Hiába, 30 éves az Erkel Kamarazenekar, volt idejük összeszokni. Először vannak a fesztiválon, de gyanítom, nem utoljára.
Mona Dániel
