playliszt

Maximálisan meg tudom érteni azokat a zenészeket, akik mindennél többre tartják a kamarazenélést. A Kaposfest vasárnap délelőtti koncertjén azt hiszem, ez a nagy igazság mindenki számára világossá vált.

A hangversenyen az elmúlt napok legnagyobb sikereit elérő muzsikusai léptek színpadra, hogy egymással játsszanak. Farkas Gábor, Dudu Carmel, Koh Gabriel Kameda, Szűcs Máté, valamint Baráti Kristóf és Várdai István. Az ír zongorista Finghin Collins volt az egyetlen, aki most mutatkozott be a közönségnek, de Schumann Esz-dúr zongoranégyesével (Op. 47) felvételt nyert a már említett „legnagyobb sikerű Kaposfestisták” körébe. De ne szaladjunk annyira előre…

A műsor Clara Schumann oboára és zongora írt Három románcával kezdődött. Nem csak én emeltem ki már többször Farkas Gábor néhol túlontúl puha, szerény, óvatos és alázatos játékát, ezúttal azonban nem rajta múlt, hogy a zongora kellőképp kiemelkedjen. A szuggesztív gesztusai és karakteres zenei megoldásai miatt emlékezetes oboista, Dudu Carmel sem tudott nagyon mit kihozni a művekből, ugyanis maguk a művek nem voltak elég izgalmasak. Inkább aranyosnak mondhatnánk őket, az előadást pedig kedves felvezetőnek.

Később ugyanis hardcore kamarazene következett, elsőként Mozart F-dúr oboanégyese. Az oboaszólamot ismét Carmel játszotta, a hegedűt Kameda, a brácsát Szűcs Máté, a csellót pedig Várdai István. Azért fontos mindezt ily részletesen kiemelni, mert szólistaként mind a négy művész szűnni nem akaró vastapsot váltott ki a közönségből. És mi lesz, ha négy ilyen tehetséges és érzékeny muzsikus összeáll? Hát, megnégyszereződik az élmény, ugyanis összeadódik, összeolvad az erejük. Kameda, akinek a Brahms-trióban még kifogásoltam a kamarapartneri minőségét, valamint Carmel, aki látványban akarva-akaratlanul is elvonja a figyelmet a többiekről, mindketten otthonosan mozogtak a kvartettben. Helyreálltak az arányok, mindenki akkor érvényesült, mikor kellett, és támogatóan hatott a másikra, mikor arra volt szükség. Szűcs és Várdai sem tűntek egy másodpercig sem töltelékszólamnak, vagy az oboa és a hegedű kíséretének. A második tétel végén a kamarazenélés eredeti életérzésébe kóstolhattunk bele. Az oboakiállás csúcspontja egy alaposan előkészített magas tartott hang volt. A közönség lélegzetvisszafojtva várta a hang megszólalását, akárcsak a zenésztársak, és mintha csak egy baráti összejövetelen volnánk, valamennyien mosollyal nyugtáztuk, mikor a technikailag igencsak komoly feladatot jelentő hang rövid gikszer után csodálatosan lágy hangszínen megszólalt. Végül az összhangról… A zárótétel azon szakaszánál, ahol a kvartett dallam helyett elválasztott akkordokat játszik, mindenki hibátlanul követte Carmelt, aki tovább fokozva a hangzatok okozta feszültséget, hajszálnyival megdobta a tempót, mintegy hajszolta az akkordokat. Öröm ilyen figyelmes kamarázást hallgatni!

És ekkor még nem is sejtettük, de a záródarab első tételének legelejétől már egyértelművé vált, hogy Schumann Esz-dúr zongoranégyese ki fogja robbantani az eddigi legnagyobb tapsvihart. Szűcs Máté és Várdai István új felállásban, Baráti Kristóffal és Finghin Collinsszal muzsikált. Elképesztő darab! Akkora érzelemváltások vannak benne, amekkorákat csak négy ilyen kaliberű zenész képes hitelesen átadni. A zongora zengett, dübörgött Collins ujjai alatt, a vonósok pedig egységesen, teljes harmóniában játszottak. Ismét ki kell emelnem, hogy Baráti – s vele együtt Szűcs és Várdai is – hihetetlen takarékosan bánik a vibratókkal, ami nagyon jót tesz a hangszerek egységbeolvadásának. A háttérbe húzódó szólamok sosem tűntek el (lett légyen szó vonósról vagy zongoráról), az aktuális főszólamok sosem nyomták el a többieket. Bár a koncerten csak férfiak léptek színpadra, úgy tűnik, igenis megfér több dudás egy csárdában. Sőt, egyenesen előnyös (a közönségnek pláne), ha betérnek abba az egy csárdába.

Mona Dániel