playliszt

Melyik zenész ne álmodna szólóestről a Carnegie Hallban? Farkas Gábor számára ez az álom valósággá vált – a fiatal zongorista 2016-ban debütál a zene New York-i fellegvárában. Pályájának új mérföldköve kapcsán – zenélésről, koncertezésről, tanításról és apaságról – a zongoraművésszel Magyar Eszter beszélgetett.

Magyar Eszter: Nemrég megnyerted a New York Concert Associates versenyét. Miről szól pontosan ez a meghallgatás? Te magad jelentkeztél vagy meghívásos alapon működik?

Farkas Gábor: Én magam jelentkeztem. Nagyon régi álmom volt, hogy az amerikai kontinensen is bemutatkozzam, szerintem ez rendkívül fontos állomása egy zongorista pályafutásának, a meghallgatás pedig jó lehetőségnek bizonyult erre. Egyórás műsorral kell készülni, amit a zsűri végig is hallgat, viszont nincs közönség és nincsenek különböző fordulók, ahogy más versenyeken. Csak az számít, amit az ember az adott pillanatban meg tud mutatni. A fődíj egy bemutatkozó hangverseny a new york-i Carnegie Hallban, valamint egy szólólemez készítése a Steinway & Sons lemezkiadónál. A meghallgatáson arra kíváncsiak, hogy ha kiállsz a Carnegie Hall színpadára, hogyan fogod ezt az egy órát kitölteni, megformálni, amit játszol – az első hangtól az utolsóig. És persze az is érdekli őket, hogy mindez milyen hatással lesz a közönségre.

ME: Tudod már, mit fogsz játszani?

FG: A verseny előtt két műsorjavaslatot kért a zsűri, amit szívesen játszanék, és amelyből ők választhatják ki, melyik legyen. Az egyik lehetőség Schubert utolsó szonátája és Liszt h-moll szonátája, a másik pedig a négy Chopin-ballada és négy Liszt-átirat, utóbbi műsor decemberben is meg fog szólalni itthon A zongora elnevezésű sorozatban. A meghallgatáson egyébként teljesen más darabokat játszottam, csak hogy könnyebb dolgom legyen (nevet): két Scarlatti-szonátát, Liszt-darabokat és átkötésként egy Liszt-átiratot Schumann Widmungjára, valamint a Schumann-Carnavalt.

ME: Mennyire kötődsz Magyarországhoz és az itteni zenei élethez? Előfordulhat, hogy a jövőben külföldre települsz?

FG: Magyarország számomra fontos bázis, aminek két oka van. Egyrészt nagyon szeretek tanítani a Zeneakadémián, másrészt pedig innen, Közép-Európából nagyon könnyen el lehet jutni sokfelé Európában. Amerika és Ázsia pedig, a két kontinens, amely még fontos a komolyzenei szakmában, mindenképpen messze van, bárhonnan is nézzük. Manapság szerintem különben sem fontos már országot váltani ahhoz, hogy az ember nemzetközi karriert fusson be, ugyanakkor Németországban, Franciaországban vagy Angliában, ahol sokkal több menedzsment van, az ottani kapcsolatok révén talán még több lehetőségem lenne.

ME: Milyen főbb hasonlóságokat és különbségeket látsz az itthoni és a külföldi koncertélet között?

FG: A világ minden pontjára igaz szerintem, hogy a koncertszervező cégek szeretik inkább a nagy neveket meghívni, a fiatalokat kevésbé. Erre jók a versenyek: egy-egy helyezés olyan, mint valami érem a versenylovaknál, egyfajta garancia arra, hogy a koncertszervező jó minőséget „vesz meg”. A legfeltűnőbb különbség számomra az egyes nemzetek nyitottságában, illetve zárkózottságában nyilvánul meg. Japán például sokkal zártabb kultúra, mint a legtöbb európai, viszont ha egyszer valaki bekerül oda, akkor a japánok nagyon pozitívak, és mindenben segítik a karrierjét.

ME: Milyen felállásban koncertezel legszívesebben?

FG: Egyértelműen a szóló áll hozzám a legközelebb. Ha egyedül vagyok a színpadon, és jól felépített a műsor, nagyon jól be lehet járni egy adott témakört vagy világot. A zongoraversenyeket pedig pont azért szeretem, mert nem egyedül vagyok a színpadon, a többiek energiájából is kapok, és így hatványozottan jó dolgokat tudunk létrehozni. A kamarazenében is jól érzem magam, mert ott a nagy szólisztikus allűröket teljesen el tudom felejteni – a kamarazene számomra játék a zenével. Sokan úgy gondolják, hogy a szólistáknak nem kellene kamarázniuk, de szerintem ez nem igaz: a kamarazenén keresztül rengeteg dolog beépül az emberbe, amit szólistaként is nagyon jól lehet kamatoztatni.

ME: Milyen arányban van jelen az életedben a koncertezés és a tanítás? Milyen viszonyban állnak ezek egymással?

FG: Amikor sokat koncertezem, előfordul, hogy egymás rovására megy a kettő, mivel a tanítás elég sok időt vesz igénybe, miközben gyakorolnom is kellene. Szerencsére a növendékeim elég rugalmasak, én pedig minden elmaradt órát igyekszem pótolni. Előfordul, hogy egy órát, ami közvetlenül egy koncertem előtt lenne, átteszünk a koncert utánra, amikor nincs akkora stressz.

ME: Már néhány éve, hogy főtárgy tanár lettél. Vannak bevált pedagógiai módszereid?

FG: Nagyon jól tudok hazaküldeni embereket gyakorolni (nevet). Elsősorban igyekszem mindig rugalmasan kezelni a dolgokat, egyénre és persze darabra szabottan tanítani. Egyedül a kotta nélküli játékhoz ragaszkodom mindenkinél, mert sokkal könnyebb úgy dolgozni egy művön, ha az már kívülről megy, vagyis ha az ember már valamennyire magáénak tudhatja azt. Az első lépcsőfok az, amikor magamnak el tudom játszani fejből, de ha hallgat valaki, rögtön kijönnek bizonyos hibák, mint ahogy az első koncerten is valószínűleg előfordul majd egy-kettő. A növendékeimbe azt próbálom tudatosan belenevelni, hogy igenis nagy felelősség, ha kimennek a színpadra, ahol nincs kotta, mindennek fejben kell lennie.

ME: Tanárként utat mutatsz az utánad következő generációnak. Kik azok, akik rád – zeneileg vagy emberileg – nagy hatással voltak?

FG: Tanárként nagyon sok ilyen van. Mindenképpen kiemelném, ahogy Vásáry Tamás vagy ahogy az én tanáraim, Némethy Attila és Falvai Sándor tanítottak engem. Teljesen más karakterek, de ott a zene, ami közös. A weimari Liszt-versenyre készülve játszottam Izolda szerelmi halálát először Némethy Attilának, majd Falvai tanár úrnak, végül elvittem Vásáry Tamáshoz. Mind a hárman mondtak egy viccet, egymástól függetlenül, nagyon hasonlót, ugyanabból a témakörből, mégsem ugyanazt. És valóban ilyen a zene: ugyanarról beszélünk, csak mindenki máshogy fogalmazza meg.

ME: Szeptemberben kisfiad született. Hogyan egyezteted össze az apaságot, a családi életedet ezzel a rengeteg munkával?

FG: Amennyire csak lehet, sokat segítek otthon, és igyekszem minél nagyobb részt vállalni a gyereknevelésből. El sem tudnám képzelni az életem enélkül, az apaság nagyban megváltoztatja az embert, hirtelen különösen fontos lesz az otthon. Az a szerencsém, hogy a feleségem rendkívül jól meg tudja teremteni odahaza azt a hátteret, amely szerintem fontos egy művésznek. Mivel ő is zongorista, tudja, hogy mennyit kell gyakorolni, hogy a különböző tevékenységek, mint a tanítás, gyakorlás, koncertezés, mennyi időt vesznek igénybe, és amiben csak tud, támogat, amiért nagyon hálás vagyok neki.

EM: Mik a terveid a közeljövőre nézve?

FG: A legközelebbi koncert Marseille-ben lesz Baráti Kristóffal, utána pedig Csajkovszkij zongoraversenyét fogom játszani, életemben először, Kobayashi Ken-Ichiróval és előbb a MÁV Szimfonikusokkal Miskolcon, majd a Pannon Filharmonikusokkal Pécsett. A vizsgaidőszakot követően Japánba megyek, idén már harmadik alkalommal nyílik lehetőségem a PTNA nemzetközi zongoraversenyen zsűrizni, valamint egy mesterkurzust is tarthatok. Utóbbi különösen megtisztelő, mert minden évben csak egyvalakit szoktak meghívni, és mindig valami nagy nevet. A jövő évadom is jól alakul, áprilistól egy japán menedzsment is bekapcsolódik a munkámba, akik januárra turnét szerveznek nekem több japán városba. Tavaly szerződést kötöttem egy angol menedzsmenttel is, akik szeretnének többek között a Wigmore Hallban bemutatni, emellett pedig március 10-én sor kerül a debütáló koncertemre a Carnegie Hallban. Nagyon várom 2016-ot, fontos mérföldkő lesz az életemben.