AJÁNLÓ
 
11:00
2016. 04. 21.
A zenetörténeti anekdotakincs szerint Beethoven a tizenöt éves Rudolf főhercegnek (1788-1831)...
A bejegyzés folyatódik
 
11:00
2016. 04. 21.
Még nincs húszéves, és máris az ország egyik legkiválóbb zenekarának koncertmestere. Miranda...
A bejegyzés folyatódik
 
11:00
2016. 04. 21.
Keller András és Rácz Zoltán művészeti vezetésével augusztus 26-28. között ismét megrendezi...
A bejegyzés folyatódik
 
11:00
2016. 04. 21.
Május 27-én egy Ligeti- és egy Richard Strauss-művel, valamint egy ősbemutatóval várja vendégeit...
A bejegyzés folyatódik
 
11:00
2016. 04. 21.
Várjon Dénes és a Concerto Budapest nevét egyre több emlékezetes zenei élmény kapcsolhatja...
A bejegyzés folyatódik
Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés

Mostan színes tintákkal Beethovennel álmodom mindig, meg-megállva – ugyanis a kamarásított szimfóniák után e hétvégén volt szerencsém végighallgatni a mester összes zongorástrióját élőben a Zeneakadémián, Keller András, Várjon Dénes és Perényi Miklós tolmácsolásában. Ez már előzetes tervként is nagyjából az előrehozott karácsony vagy születésnap kategóriájába esik, hát még úgy, hogy aztán meg is történt.

Keller András Várjon Dénes Perényi Miklós Beethoven Zeneakadémia Czinege Ádám
Keller András, Várjon Dénes és Perényi Miklós

 

Az obligát és tulajdonképpen nem túl szellemes vers-utalásokon túl, amikkel volt szerencsém – és az olvasóknak szerencsétlensége – a kritikát indítani, a „színes Beethoven” kifejezés többszörösen is adekvátnak tűnik számomra a koncerttel kapcsolatban. Alapvetően az összkiadás-jellegű koncertek esetén nagyon sok kérdés szokott felmerülni bennem a tekintetben, hogy végül is kinek szólnak ezek az előadások. Ez a fajta enciklopédikus teljességre törekvés egyértelműen érdekes és fontos a szakma számára, hiszen így nemcsak a szépemlékű analízis-órákon, hanem a valóságban, a koncertpódiumon lehet az életmű bizonyos szeleteit egymás mellé tenni, összehasonlítani, egyéniségüket a különbségeiken, homogenitásukat a hasonlóságaikon keresztül feltárni, egyáltalán: az egészben elmélyedni. Szép feladat és jó feladat ez annak számára, aki meghozta azt a felelős döntést, hogy zenész lesz – no de, a közönség nem szakmabeli része, amely talán nem feltétlenül rendelkezik ugyanolyan mélységű ismerettel vagy eszközzel ennek a feltáró munkának az elvégzésére, és esetleg túlnyomórészt azon profán cél mozgatja, hogy a zenére mint élvezeti forrásra tekintsen, netán elunhatja magát, ha lényegileg ugyanazt hallja két este, kétszer két órán keresztül.

Keller András Várjon Dénes Perényi Miklós Beethoven Zeneakadémia Czinege Ádám
Keller András (forrás: concertobudapest.hu)
 

Csakhogy itt most Beethoven zongorástrióiról beszélünk, egy olyan műösszességről, amely mindenféle hangi egységességen túl, illetve azon belül is végtelenül színes és izgalmas világokat mutat meg, vagy hogy egyszerűbben fogalmazzak: egyik szellemesebb, érdekesebb és egyénibb, mint a másik. A művek relatíve nagy időt fognak át a szerző életéből. Az első három trió (Esz-dúr, G-dúr és c-moll) a nagybetűs op. 1 jegyzékszám alatt jegyeztetik, viszonylag hosszas előkészületi periódus után. Kicsit későbbi az op. 11-es H-dúr trió (amely eredetileg klarinétra, nem pedig hegedűre készült, de teljes értékűen működik hegedűn is), majd, Eroicán, 5. szimfónián és Pastoralén túl, az op. 70 (D-dúr „Szellem” és Esz-dúr), végül, a 7. és a 8. szimfónia után valamivel, az op. 97 (B-dúr „Főherceg”) trió következik. A szimfóniák kronológiája talán jó közelítést ad a szerző stílusának művek közötti változásáról. Ennek a változásnak pedig izgalmas és változatos lenyomatát adják a triók mind a harmóniai, mind a formai elképzelések terén, amely izgalmasság és változatosság nagyszerűen kidomborodott a két koncert alatt. Személyes kedvencem is lett rögtön az op. 70, no. 1-es D-dúr, illetve az op. 97-es B-dúr trió – e sorok írása közben is belőlük próbálok ihletet lopni.

Szólni kell, mert szólni muszáj a színesség másik, e koncerten maradéktalanul megvalósuló kritériumáról: az előadókról. Talán az olvasókat sem éri nagy meglepetés, mint ahogy engem sem ért, a Keller–Várjon–Perényi trió fantasztikusan zenélt, színesen, gazdagon, kifejezően és értően közelítettek a művekhez (sőt, a metaforát eggyel továbbvíve, azt merném állítani, hogy meg is érkeztek szinte mindegyikhez). Nagyon szerettem Várjon Dénes csillogó, könnyed, magvas és szépen zengő zongorázását vagy Keller András és Perényi Miklós telt, meleg színű, fényes játékát. Mindhármukban tetszett, hogy a hangszerekből és a művekből megmutatták a hangterjedelem egységességét is, ha arra volt szükség, de a regiszterek különbözőségét is, ha ezt kívánta meg a zene; mint ahogy az is jólesett, hogy bármilyen hangsebességnél képesek voltak könnyedek vagy drámaiak lenni, megint csak a mű és a szerző kívánalmai szerint. A kamarazenei összjáték majdnem mindenütt nagyon rendben volt, sok helyütt kívánni sem lehetett volna szebbet: a figyelem és az összpontosítás mellett a felszabadultság és a játékosság is meg tudott mutatkozni a zenélésükben, és ettől a darabok számomra kifejezetten élettelien és üdén hangzottak.

Keller András Várjon Dénes Perényi Miklós Beethoven Zeneakadémia Czinege Ádám
Várjon Dénes (fotó: Zeneakadémia / Tuba Zoltán)
 

Arra már az előbb is utaltam, hogy nem voltam maradéktalanul elégedett: éspedig éppen az összjáték miatt. Nem tudom, hogy indiszponáltság, a művek szokatlan formálása és harmóniakezelése, pillanatnyi (sok pillanatnyi?) zavar az erőben vagy rossz Feng Shui volt-e az oka, de bizony nekem úgy tűnt, hogy az op. 70 két triójában nem volt mindig teljesen harmonikus az együttműködés a három művész között. A D-dúr trió első és utolsó, valamint az Esz-dúr trió utolsó tételében ugyanis gyakran azt éreztem, hogy zökken a forma, döccen a kifejezés és a frazeálás, agogikák, tempók, megérkezések és indulások egymástól mintha függetlenül zajlanának le a művészek között, mintha nem mindig értettek volna egyet abban, hogy a kottában egymás alatt és egymás mellett lévő hangok valójában mikor is szólaljanak meg. Ez különösen azért volt kellemetlen számomra, mert csak időről-időre fordult elő (cserébe mindig ugyanazoknál vagy hasonló formaegységeknél), a művek egészében ugyanaz a kifogástalan muzsikálás zajlott, mint a többi darabnál, így tényleg az volt az élményem, hogy időről-időre kirángattatom egy nagyon kellemes folyamatból.

Egy másik, kevésbé megnyerő jelenségről alkotott megfigyelésemhez a bennem élő belső Malcolm Bilson vezetett: a két koncertet összesen három különböző ülőhelyről volt szerencsém végighallgatni, és talán az op. 97-et leszámítva végig az volt a benyomásom, hogy a színpadon álló Steinway egyszerűen sok. Keller és Perényi egy pillanatot sem lazsáltak, a hangszínük pedig kellően telt volt ahhoz, hogy valamennyire érvényesülni tudjanak. Így hát, hosszasan töprengve a kérdésen, egyszerre csak beugrott: hiszen Bilson éppen erről beszél már ki tudja, hány éve vagy évtizede. Azt ugyanis kizártnak tartottam, hogy Beethoven ne lett volna képes kiegyensúlyozni három, általa ennyire jól ismert hangszert – csakhogy az általa jól ismert hangszer egy Graf volt, és nem egy Steinway! Graffal a fülében (illetve egy idő után inkább a fejében) fogalmazta meg a zongoraszólamot, amihez viszonyítva a Steinway hangtömege sokkal nagyobb – és míg ez stúdiófelvételeken a potméterek okos beállításaival elsinkófálható, a Nagyterem akusztikájában, amely amúgy is hajlamos az erős hangzások továbberősítésére, a hangszer olyan mértékű elnyomást gyakorolt társaira, ami természetes személyek esetén már nemzetközi emberi jogi eset lenne.

Keller András Várjon Dénes Perényi Miklós Beethoven Zeneakadémia Czinege Ádám
Perényi Miklós (fotó: Zeneakadémia / Felvégi Andrea)
 

Föltehetőleg ez az opresszió sajnos megfosztott jó néhány árnyalattól, amit pedig Beethoven és az színes előadók beterveztek a koncertbe. Ilyenkor szokás mondani, hogy nagy kár, pedig…! Kárnak, persze, tényleg nagy, ezekből a művekből és ebből az előadásból minden elveszett pillanatért nagy kár. Viszont semmiféle pedignek nincs helye. A koncert olyan színvonalú volt, hogy minden kritikai megjegyzésemmel együtt továbbra is fenntartom, amit az elején mondottam volt az előrehozott karácsonyról vagy születésnapról. És arról, hogy azóta színes Beethovennel álmodom.

 

Czinege Ádám

0 Komment