playliszt

Vannak koncertek, melyeken a darabválasztás és a megszólaltatás nívója egymást szerencsésen kiegészítve a gondtalanság illúziójába ringatják a hallgatót. Ezt élhettük át július 23-án is Kocsis Zoltán és a Nemzeti Filharmonikusok jóvoltából. Csak a Lenkék hiányoztak…

Áll egy kottalap a londoni Royal Academy of Music Yehudi Menuhin-emlékkiállításán, melyen egy Bach-hegedűszonáta részlete található. A nyomtatott oldalt kiegészítik Menuhin ceruzás bejegyzései, melyek egy zenei frázis ívét, egy ujjrendet vagy épp egy vibrato szélességét rögzítik. Az előadó interpretációja ölt testet szürke grafit formájában. Az a kutató és értelmező munka, mely a bejegyzésekben tükröződik, hosszú ideje hozzátartozik az előadóművészethez. Napjainkban azonban a kotta helyett használt iPadeknek és laptopoknak köszönhetően új fegyverek kerültek az elhivatott zenészek kezébe.

Arnold Schönberg 1947-ben megjelent "Brahms, a haladó" című esszéjében provokatívan szembefordult azokkal, akik a 19. századi szerzőt konzervatívnak tartották. Véleménye szerint Brahms hasonló zenei megoldásokat használt, mint a "modernista" Wagner, sőt sok tekintetben a második bécsi iskolát előlegezte meg. Ez utóbbi állítás persze túlzás, inkább Schönberg önigazolására szolgált: így emelte be magát a zenetörténeti hagyományba. Stephen Rumph Beethoven after Napoleon. Political Romanticism in the Late Works. című könyvében hasonló "kopernikuszi fordulat" tanúi lehetünk: Beethoven nemcsak a kozmopolita felvilágosodás és liberalizmus hirdetője volt, hanem 1809 után a német politikai romantika konzervatív, keresztény, nacionalista ideológiája is hatott művészetére. Ahogy a 20. századi modernitás felfedezte a "progresszív" vonásokat a "konzervatívban", a posztmodernitás hasonlóképpen látja meg a "retrográd" tendenciákat a "forradalmárban". (Recenzió)

Mostan színes tintákkal Beethovennel álmodom mindig, meg-megállva - ugyanis a kamarásított szimfóniák után e hétvégén volt szerencsém végighallgatni a mester összes zongorástrióját élőben a Zeneakadémián, Keller András, Várjon Dénes és Perényi Miklós tolmácsolásában. Ez már előzetes tervként is nagyjából az előrehozott karácsony vagy születésnap kategóriájába esik, hát még úgy, hogy aztán meg is történt.

Beethoven-szimfóniák kamaraegyüttesre? Milyen fantasztikusan posztmodern ötlet! Hiszen az átirat: értelmezés; az értelmezés: újraalkotás. És hát persze az egész folyamatban ott van a nyitott mű, a lezáratlan és kontextusaiban újra- és újra megszülető opusz nagyon is friss és kortárs gondolata. Az már csak hab a tortán, hogy milyen bájos, ahogy diszkréten megbújik mindemögött a cinikus takarékosság: csókolom, nemhogy egy egész zenekart, de még a karmestert sem kell megfizetni! Márpedig a mai pénzpiaci helyzetben nem lehet elég elővigyázatos az ember.