playliszt

A közönség és az előadók körében egyaránt vannak, akik gyűlölik, másoknak viszont – és alighanem ők vannak többen – a közösségi zenehallgatás elengedhetetlen része a taps. Igazuk van-e azoknak, akik a betiltását követelik?

Egyáltalán: kik követelik? Az álláspont leghíresebb képviselője az a Glenn Gould, aki tanulmányt is írt Tiltsuk be a tapsot! címen (válogatott írásainak magyar kiadása is ezt a címet viseli) – ám hogy pontosan tudjuk értékelni a múlt század egyik legnagyobb zongoraművészének vérmes kijelentését, tudnunk kell, hogy Gould legalább annyira volt híres extravaganciájáról és írásban publikált szövegeinek provokatív éléről, mint tehetségéről. Igaz, nem ő az egyetlen, aki hasonló kijelentésekre ragadtatta magát az elmúlt évtizedekben: Schiff András válogatott írásai között is található olyan, melyben listát közöl azokról a művekről, melyek után egyszerűen nem lenne szabad tapsolni.

Vajon mit szólnának ehhez a 18-19. század operasztárjai, akik sokszor olyan összecsapásokat provokáltak a nézők között, amilyen manapság csak futballmeccseken szokás? Alighanem még a felvetést is értetlenkedve fogadnák, elvégre az operaműfajnak szerves része a taps – a zártszámos operák áriái, duettjei stb. egyenesen tapsra vannak komponálva; ha a végén egyetlen tenyér sem verődött össze, a darab lényegében megbukott.

A szemléletbeli változás alighanem azzal van összefüggésben, amikor a szerző előtérbe lép a mindenkori előadóval szemben; amikortól kezdve nem kizárólag Farinelliért járunk operába, hanem esetleg azt is megnézzük a plakáton, hogy ki is írta az aznap este színre kerülő művet. Csak természetes, hogy a maguk jelentőségét kellőképpen hangsúlyozó komponisták zavarba is kerültek a taps gyakorlatának mikéntjével. Richard Wagner példának okáért szívesen vette, ha a Parsifal első felvonásának végén nem tapsolnak; úgy vélte, az úrvacsora áhítatához méltatlan a hangos tetszésnyilvánítás. Igaz, az 1882-es bayreuthi ősbemutató-széria előadásain kis híján saját csapdájába esett, hiszen a megszeppent nézők ezek után a további felvonások végén sem mertek tapsolni – ezért újra figyelmeztetni kellett őket: most már lehet… (A Parsifal első felvonásának tapsmentessége mindamellett máig élő hagyomány maradt az élő Wagner-hagyományokkal rendelkező játszóhelyeken, Bayreuthon kívül is.)

Manapság egyre gyakrabban fordul elő, hogy a rendezők a tapsrend beállításakor csak az előadás legvégén engedik a függöny elé a szereplőket, holott még néhány éve is mindennapos gyakorlat volt, hogy az énekesek minden egyes függöny után meghajolhattak. Pár héttel ezelőtt elsősorban prózai színházban jártas barátom adott hangot a csodálkozásának az Operaházban, hogy miért hajolnak meg a Jenůfa első felvonásának a végén – én pedig felidéztem, hogy a 2004-es premieren bizony még csak az előadás végén jöttek ki a szereplők, ám ez később – elsősorban a hatalmas közönségsiker hatására – megváltozott. És ha arra gondolunk, hogy még tíz éve is lehetett olyan Nabucco-előadást látni, ahol a színről távozó Zakariás a szűnni nem akaró tapsvihar hatására visszajött a színpadra, és szerepéből kiesve hajlongani kezdett, akkor be kell látnunk: az opera más világ.

Vagy mégsem? Ha pár évtizeddel ezelőtti prózai színházi felvételeket nézünk, tapasztalhatjuk, hogy a nyíltszíni taps még a legkomorabb tragédiák esetében sem számított tabunak; egy-egy jól sikerült drámai monológot éppoly lelkes ünneplés követhetett, mint egy operaáriát. A tetszésnyilvánítás formája és mértéke tehát a jelek szerint nem csupán műfaj, de korszakfüggő is; a művek tapssal való megszakítását ma már csak az operában tűrjük el úgy-ahogy – színházban, koncerttermekben marad az előadás végi ünneplés.

Vagy épp a csend. Hiszen aki járt már a Deák téri evangélikus templomban Bach-hét idején, tudhatja: az ott liturgikus keretben felcsendülő Bach-művek után bizony nincs helye a tapsnak, csak az imának vagy a csendes főhajtásnak. És bár jelen sorok írója egyáltalán nem ellensége a tapsnak, ott és akkor magam is úgy gondolom: a csend többet mond bármily hangos – és főleg ütemes – lelkesedésnél.

Bóka Gábor