playliszt

Évfordulókra és emléknapokra szakosodott koncertéletünkben meglepően hatott, hogy nem október 31-én, a reformáció napján került sor arra a hangversenyre, melynek tematikája teljes egészében a reformáció köré épült. Normál hétköznapon részesültünk ünnepi élményben a Magyar Rádió Zenei Együtteseinek jóvoltából.

Merthogy ünnep volt ez a javából: a kiválóan felkészített zenekar és énekkar egyként szolgálta a jó ügyet – az unásig ismert Psalmus Hungaricus, az alaprepertoárhoz tartozó, de a Skót és az Olasz szimfónia mögött mégis háttérbe szoruló Reformáció-szimfónia, valamint a hazánkban jószerivel ismeretlen amerikai zeneszerző, Samuel Barber újdonságként ható kantátájának egyaránt magas színvonalú tolmácsolását. Három mű, amelyek tehát nemcsak stíluskülönbségeik révén állítják más-más feladat elé a karmestert, de azért is, mert a közönség más elvárásokkal és nagyon eltérő mélységű előzetes ismeretekkel közelít feléjük. S ahogy az már lenni szokott: épp azt a darabot a legnehezebb meghódítani, amelyet a hallgatók a legjobban vélnek ismerni.

Ez pedig – kell-e bizonygatni? – Kodály Zoltán Psalmus Hungaricusa. Amiről már az iskolában is tanulunk (az énekórák mellett Kecskeméti Vég Mihály zsoltárparafrázisáról irodalomórán is), s amelyet később, immár felnőtt koncertlátogatóként is csak szándékosan kerülhetnénk ki – ha akarnánk. De miért is akarnánk? A manapság (méltatlanul) egyre kevesebbet játszott Kodály e magnum opusának mély történelmi traumákban gyökerező keserűsége, ugyanakkor személyes problémákat megkapó személyességgel közvetítő hangvétele ma is gond nélkül talál utat a közönséghez – ám éppen aligha van olyan hallgató, aki ne elvárásokkal ülne be egy Psalmus-előadásra. Tenorista legyen a talpán, aki az elmúlt csaknem száz évben kikristályosodott hagyományoknak minden tekintetben meg akar felelni! – merthogy az elvárások elsősorban a tenorszólóhoz kapcsolódnak; olyannyira, hogy nincs a magyar zeneirodalomban még egy szólam (talán Erkel Ferenc Bánk bánjának címszerepén kívül), mely ily mértékben magán viselné korábbi korok előadó-művészeinek bélyegét. Rab Gyula bizonyos szempontból hendikeppel indult: hangjából hiányzik az a hősies érc, amit sokan nélkülözhetetlennek tartanak a Zsoltáros megszólaltatásához. Jelen sorok írója számára ezt a hiányt bőségesen ellensúlyozták a fiatal művész vokális produkciójának értékei: hogy a szólam technikai nehézségeit mindvégig gond nélkül győzte; hogy volumenbeli problémái sem akadtak; s hogy a mű széles érzelmi skáláját megannyi színnel ábrázolta, ugyanakkor mégis kitartott egyfajta bánatos, lamentáló alaphangvétel mellett, mely a mű lényegét ragadta meg. Közhelynek tűnik bár, mégis élnünk kell a zsurnalisztafordulattal: mellette a zenekar és az énekkar anyanyelvi természetességgel tolmácsolta a művet.

Hogy ez pontosan mit jelent, az a korábban felhangzott Samuel Barber-opusz, a Kierkegaard imái (op. 30) előadásának tükrében vált érzékletessé: a technikailag mindvégig kimagaslót nyújtó együtteseken egyedül itt lehetett apró fogásokat találni (az első tétel unisono énekkari részei például gyakran nem voltak együtt). Ez persze magától értetődő következménye annak, hogy Barber jóval ritkább vendég a hazai koncertpódiumokon, mint Kodály vagy Mendelssohn; úgy is mondhatnánk, Barbernek van egy közös vonása Albinonival – mégpedig az, hogy neve az átlag magyar zenehallgató számára kizárólag egy Adagiót jelent (s ez még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy Albinoniét nem is Albinoni írta). De vajon miért van ez így? Az amerikai szerző néhány művének felületes ismeretében is kijelenthető, hogy esztétikai értelemben színvonalas, másrészt kifejezetten közönségbarát műveket alkotott, sokkal inkább kötődve a 19. század zenei hagyományához, mint kortársainak többsége – a reformáció-tematika mellett alighanem ez is indokolta, hogy kantátáját ezúttal a Psalmus párdarabjaként hallhassuk. Meg persze a hasonló apparátus is: a zenekarral és vegyeskarral Barber is egyetlen szólistát állított szembe – a szopránszólót Szakács Ildikó a rá jellemző korrektséggel tolmácsolta; de kiválóak voltak a kórusból néhány megszólalás erejéig kilépő szólisták (Magyarkuti Nóra és Pivarcsi Gábor) is. Vajda Gergely vezénylése felmutatta a mű nagyságrendjét: tolmácsolása egyetlen hatalmas felkiáltójelként figyelmeztetett minket arra, hogy mennyi fehér folt van még számunkra a 20. század zenetörténetében.

A koncert első részében hallott Mendelssohn-előadás viszont arra figyelmeztetett, hogy Vajda Gergellyel kapcsolatban ideje túllépni azon a sztereotípián, miszerint ő elsősorban a modern zene apostola. Ha csak a közelmúltban hallott operavezényléseire utalunk (Erkel-, Wagner- és Dohnányi-produkciókra), aligha kell magyaráznunk, milyen felkészülten nyúl más korok muzsikájához is: ennek nagyszerű példája volt ezúttal a Reformáció-szimfónia megszólaltatása, mely a zenekari játék felsőfoka mellett (melyből különösen figyelmet érdemeltek a rézfúvók fényes, érzékeny, de ugyanakkor határozott megszólalásai) a mű áhítattól a népiességen át a fenségességig ívelő karaktergazdagságát is képes volt hangzó valósággá változtatni.

Bóka Gábor