playliszt

Várjon Dénes és Simon Izabella május 7-én újra közös koncertet ad a Zeneakadémián. A zongorista házaspárral a négykezes intimitásáról, a műsor összeállításáról, barátságokról és tervekről is beszélgettünk.

Mona Dániel: Mindketten koncerteztek szóló- és kamaramuzsikusként, együtt négykezeseztek, holnap pedig kétzongorás darabokat fogtok előadni zenekari kísérettel. Mik a nehézségei ezeknek a műfajoknak, és melyik áll hozzátok legközelebb?

Várjon Dénes: Tulajdonképpen mindegyiket más miatt szeretjük, és van, amelyikben több összegződik. Eleve mindkettőnknél az a kiindulópont, hogy a kamarazene, az egy alap. Szoktuk beszélni, hogy ha beülünk egy zongora szólóestre, öt másodperc után lehet tudni, hogy az illető kamarazenél-e vagy nem, pedig egyedül játszik ott. Szerintem beleivódik az ember játékába, ha sokat kamarazenél. A kétzongorás versenyművek pedig, de egy zongoraverseny önmagában is, a szólista és a kamarazenei attitűdöt ötvözi. Valahol mind a kettő jelen van, és pont ettől érdekes az egész. Zenekarral nagyon jó játszani. Ha jó partnerség van, az nagyon stimuláló. Egyszerre vezetni, elsőnek lenni az egyenlők között, ugyanakkor, ha kell, alárendelődni (például fúvósokkal való kamarazenében) – ezek nagyon izgalmasak.

Simon Izabella: A négykezesezés pedig egy annyira intim műfaj, hogy ott tényleg teljesen össze kell olvadni a másik emberrel. Ezért van az, hogy ha két teljesen idegen muzsikus – akik mondjuk, először találkoznak – összeül négykezesezni, az általában elég rettenetesen szól elsőre. A kamarazenéléshez pedig még hozzátenném az énekesekkel való játékot, mert szerintem az is kamarazene. Ott meg az a nagyszerű, hogy jelen van a vers, tehát az irodalom, ezáltal picit programszerűvé válik az egész, és teljesen más világot nyújt a muzsikus számára.

MD: Szóval ti is annak a pártján álltok, hogy a dalnak nem kísérete van, hanem énekszólama és zongoraszólama…

SI: Ez így van. Pláne, hogy ezek a dalok rendkívül nehezek tudnak lenni a zongorista számára.

VD: Igazából ez a szó, hogy „kíséret”, egy kicsit devalválódott, nagyon pejoratív értelme lett. Mert ha régen azt mondták, hogy Liedbegleitung, azt nem úgy gondolták, hogy egy „nem olyan fontos dolog”. Sőt, az igazán jó daloknál a zongoraszólam hihetetlenül fontos és kidolgozott. Időközben változott meg ez a szó: kíséret, vagyis nem olyan jelentős – ez lett a szinonimája, pedig hát, ez egyáltalán nem így van.

SI: Igen, és ehhez azért hozzátartozott a sztárkultusz is, ami az énekesek körében fokozottan jelen volt. Ez az egész talán erre is visszavezethető.

MD: Egy korábbi interjúban olvastam, hogy mikor négykezes darabokat játszotok, Izabella játssza a felső szólamot. Változott-e ez azóta? Illetve milyen felosztás érvényesül a kétzongorás műveknél?

SI: Változott, most már én is játszom alsó szólamot, és nagyon érdekes, nagyon izgalmas. Én úgy éreztem, hogy valahogy a felső szólamban sokkal inkább megtaláltam a saját hangomat a hangszeren. A két zongorás daraboknál pedig ez teljesen változó, azt mindig is cseréltük. Ott nincsen semmi különbség a két hangszer között; nagyon „igazságosan” és egyenlően írták meg a zeneszerzők ezeket a darabokat.

MD: Holnap adtok koncertet a Zeneakadémián, jelenleg is a próbátok szünetében beszélgetünk. Milyen a Concerto Budapesttel közös munka? Nem először játszotok együtt velük. Milyen a viszonyotok az est karmesterével, Hansjörg Schellenbergerrel?

VD: Nekem nagyon-nagyon pozitív.

SI: Nekem is.

VD: A Concertóval eleve nagyon boldogan csinálunk bármikor bármit. Nagyon sok közös projektünk volt és lesz, úgyhogy ez egy nagyon rendszeres együttműködés. Itt a Keller Andással való kamarázás is tovább épült, így a zenekarral közös munka is egyfajta kamarazenélés. És most nagyon-nagyon jó, mert Schellenbergerrel hosszú idő után újra találkoztunk. Korábban játszottam zongoraversenyt is vele, meg volt neki a Wien-Berlin Ensemble, amit a Berlini és a Bécsi Filharmonikusok fúvósi alakítottak. Ott ő volt az utolsó alapító tag, de most már ő is átadta a stafétabotot, bár változatlanul kapcsolatban van velük. Én még az ő időszakában játszottam az együttessel és vele mint oboistával is jó pár koncerten.

SI: Nagyszerű zenész!

VD: Annyira kézben tart mindent, és olyan nyugodt, komoly energia árad belőle… Mindig van benne egy rálátás a dolgokra. Nagyon jó vele dolgozni.

MD: Mindig komoly figyelmet szenteltek a műsoraitok felépítésére, arra, hogy a programmal rávilágítsatok szerzők közös vonásaira, vagy épp a köztük lévő kontrasztokra. Holnap Bach- és Mendelssohn-zongoraversenyeket hallhat tőletek a közönség. Miért ők?

VD: Hát, zenetörténetileg eleve adott a Máté-passió miatt, de nem ez az egyetlen ok. Szerintem nagyon jól rezonálnak egymással ezek a darabok. Amúgy meg minél többet kéne Mendelssohnt játszani, mert nagyon háttérbe van szorulva. A közönség ugyanakkor szereti, és bizonyos darabjai gyakran megszólalnak, ilyen például a Szentivánéji, meg az Olasz szimfónia…

SI: (…Nagyjából ennyi.)

VD: …de sok minden kifejezetten ritkán kerül műsorra. Mi, zongoristák nagyon hanyagoljuk, pedig Mendelssohn zenéje nagyon-nagyon gazdag, tényleg! Tehát nekünk is rengeteg restanciánk van, mert például szólóművek közül elhangzik a Rondo capriccioso, meg néhány Lieder ohne Worte, de hogy ezen kívül milyen fantasztikus zongoraszonáták vannak… Versenyművek közül meg nagy ritkán a g-moll zongoraverseny megszólal, de hát, persze messze nem annyit, mint a Hegedűverseny, ami csodás és hála Istennek gyakran játszott darab. Például ez a kétzongorás verseny (amit tizennégy évesen írt) szinte sosem hangzik el. Szóval Mendelssohn mindenképpen szívügye mindkettőnknek, és a művei szerintem nagyon jól működnek együtt a Bachokkal.

MD: Idén ősszel a Zeneakadémia ad otthont a kamara.hu névre hallgató kamarazenei fesztiválnak, melynek ti vagytok a művészeti vezetői. Mit kell és szabad tudni erről a rendezvényről?

SI: Tudni semmit nem kell, de mindent szabad (nevet). Ennek a kamarazene sorozatnak az lesz a címe, hogy Elsők és utolsók, ami azt takarja, hogy a szerzőknek az első és az utolsó opusai szólalnak meg, illetve azok a darabok, amelyek a komponista életművében egyetlenként vannak jelen, mint például Brahms kürttriója.

VD: Évek óta csinálunk tematikus fesztiválokat. Mondhatjuk, hogy ez nekem afféle hobbim, nagyon élvezem (nevet): millió dolgot összerakosgatni… És amikor az ember szabad kezet kap – ráadásul itt nemcsak szóló zongoradarabokat lehet játszani, hanem vonósnégyest, dalokat, bármit, a legkülönfélébb kamara-felállásokban –, az nagyon sok lehetőséget rejt. Szerintem ez érdekes dolog. Általában a zenészek nagyon szeretik, és a közönség is jól reagálja le. Én nagyon jónak tartom ezt a „tematikus fesztivál”-gondolatot. Ilyenkor egyetlen dolgot annyira sokfélén körbe lehet járni, olyan sok oldalát, arcát meg lehet nézni valaminek… Asszociációs utak indulnak el. Szerintem, aki egy ilyenre eljön, az tényleg nyitott arra, hogy valami újdonságot halljon, úgy, hogy közben ebben az egészben semmi nyakatekerten kitalált, semmi mondvacsinált nincsen. Kicsit persze eltér a hagyományos koncertrutintól, de nagyon jók szoktak lenni a reakciók. És ezt nagyon sok helyen csinálják. Mi külföldön – nem titok, ez az egész ötlet is onnan jött – számos ilyen jellegű fesztiválon részt vettünk, és akkor villant be, hogy „Hú, de jó lenne egy ilyet nekünk is csinálni!”

SI: Ami pedig az én mániám, azok a társművészetek, és nagyon örülök, hogy erre a Zeneakadémia teljesen nyitott volt; hogy az irodalmat be tudtuk hozni a zene mellé. Meghívtuk Spiró Györgyöt a fesztiválra. Lesz vele egy beszélgetős késődélután-koraeste az egyik koncert előtt. Nagyon érdekes dolog, hogy egy író számára – mondjuk, a saját eddigi életművén belül – mit jelent az, hogy Elsők és utolsók, mi jut eszébe ezekről a szavakról… Nagyon-nagyon messzire el lehet menni egy ilyen beszélgetésben.

Valamint lesz egy gyerekműsor, amely Poulenc Babarja köré épül, és ahol nagyon sok érdekes dolgot ki lehet majd próbálni a gyerekekkel. Feljöhetnek például a színpadra, mert nagyon fontos, hogy közel kerüljenek, hogy tényleg közel legyen hozzájuk a zene. Itt is a klasszikus zene és az irodalom kapcsolata lesz a központi téma, csak épp gyerekszemmel. A gyerekek önmaguk megélhetik, hogy milyen az, amikor a társművészetek találkoznak.

MD: Utolsó kérdés: Mendelssohn lesz a fesztiválon?

VD: Hmm, idén nem, de ami késik, nem múlik (nevet).