playliszt

Szeptember 22-én adja első önálló zeneakadémiai estjét az Anima Musicae Kamarazenekar, „Művészetek ölelése” címmel. A színes műsor összeállításáról, a különleges vendégművészekről, a címről és az együttes zenéhez való hozzáállásáról a zenekar művészeti vezetőjével, G. Horváth Lászlóval beszélgettünk.

Mona Dániel: Ha megnézzük a koncertetek műsorát, arra leszünk figyelmesek, hogy a közreműködők között van egy népzene alapú muzsikát játszó együttes, egy fotós és egy költő. Hogy kerülnek ők az Anima Musicae programjába?

G. Horváth László: Annak idején, mikor terveztem a koncert műsorát, arra gondoltunk, hogy kéne valami közöset játszani Vizeli Mátéék együttesével, a Góbéval. Illetve Máté szeretett volna írni egy olyan darabot, amelyikben népzenei és klasszikus együttes is megjelenik. Itt máris találkozik két különböző műfaj. Ugyanis azon gondolkodtam, hogy miként lehetne minél több művészeti ágat bevonni egy koncert keretébe, hogy az minél izgalmasabb legyen a közönség számára, hogy a lehető legtöbb részét tudjuk megmutatni a zenének, illetve hogy megtaláljuk azokat a közös kapcsolódási pontokat, amelyek a különböző művészetek között vannak.

Ekkor jutott eszembe fotóművész barátom, Seprűs Pál Péter is, aki mindenképpen szeretett volna készíteni egy olyan fotósorozatot, amely képileg ábrázolja, hogy mit is jelenthet az Anima Musicae, vagyis a zene lelke. Péter felkért minket, hogy mindenki játssza a számára legkedvesebb zeneművet, ő pedig hosszú záridővel csinál egy képet, amelyen 20–30 másodpercnyi mozgás elevenedik meg. A képek így elmosódnak, de az arc, a játékos felismerhető. Az a pillanattömeg van megörökítve, amely akkor árad a zenészből, amikor egy számára nagyon kedves darabot játszik. Ez az Anima Musicae, ezért ez a nevünk. Az egyik legfőbb célkitűzésünk, hogy minden koncerten teremtsünk olyan pillanatot – lehetőleg többet is –, amely tényleg akkor és ott születik meg a színpadon. Ezek felejthetetlen pillanatok lesznek, mert a közönség érzi, hogy az alkotás élő folyamatában van benne éppen, mi pedig a jól begyakorolt levegővételek vagy időzítések helyett olyan helyzetet teremtünk, amit magunk sem próbáltunk még ki korábban, és ott a színpadon születik meg. Péter pedig remekül ábrázolta mindezt.

MD: Milyen műsort választottatok erre az összművészetinek nevezhető estre?

GHL: Minden évben tartunk születésnapi koncertet az Óbudai Társaskörben, és minden évben különleges koncepciót állítok fel. Idén valami összművészetire gondoltam… A műsor összeállítása nálunk nagyban múlik az adott hangulattól. Ha pedig már kéznél van a népzene és a fotósorozat, akkor szeretnénk a klasszikus zenéből is minél több műfajt megszólaltatni a koncerten. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy nem célirányosan csak a barokk, a romantikus vagy a kortárs zenével foglalkozzunk. Ez a kamarazenekar mindenevő, és ugyanolyan mennyiségben foglalkozik valamennyi korszak zenéjével. A barokk zenétől a kortársig szinte minden koncertünkön megszólal egy-egy mű, amit úgy válogatunk össze, hogy hangulatában jól megférjenek egymás mellett, és hogy a közönség megtalálja a közös kapcsolódási pontokat, hogy jé, ezek között több évszázad van, de a két gondolkodásmód vagy zeneszerzői eljárás nagyon is hasonló.

Az, hogy most Dukaytól indulunk, érdekes dolog. Dukay Barnabással nagyon rég óta kiváló a kapcsolatunk. A Solti Teremben a kamarazenekar már sokszor játszott mint kísérő, de saját koncertként ez lesz a bemutatkozónk. Úgyhogy egy számunkra kedves embert választottunk, hogy a zenekar élén saját művét vezényelje. Azért szerepel a műsor elején, mert Dukay Barnabás A hegy fái című műve reneszánsz gondolkodásmódú, reneszánsz világú zene. Sőt, megkockáztatom, hogy hangzásában is közelebb áll a reneszánsz művekhez, mint ahhoz, amit általánosságban ma kortárszene alatt értünk. Így tulajdonképpen a reneszánsztól fogunk elindulni – egy békét és nyugalmat megteremtő közegből. Előkészítjük az emberekben a belső csendet, a nyugalmat: itt most egy koncert van, előadás készül, és valami olyan mondanivalónk lesz, amihez összpontosítani kell.

MD: Nem most játsszátok először A hegy fáit, illetve köztudott, hogy Dukay több darabot is az Anima Musicaenek komponált. Ezt a művet is nektek írta?

GHL: Ezt nem, de nagyon sok darabot írt nekünk, most készül a hatodik. Nagyon jó és aktív kapcsolatunk van vele, mint mester és tanítványai között, mert a legtöbben hozzá jártunk a Zeneakadémián. Olyan módon szoktunk részt venni a műveiben, hogy ha valamennyire kész van, eljön hozzánk, meghallgatja, amit írt, együtt változtatgatunk néhány részleten, majd tovább dolgozik rajta. Aktívan részt veszünk tehát egy-egy többhónapos munkafolyamatban, a fülünk hallatára születik meg a mű.

MD: Vissza a programhoz…

GHL: A következő műsorszám a III. brandenburgi verseny lesz, amely alapvetően a szentháromság megnyilvánulása. Ha csak a szólambeosztásokat nézzük: mindenből három van. Három szólam, amelyek szintén három felé oszlanak. A többire ki sem térek. A lényeg, hogy tudjuk: ez a mű a spirituális világ és a szentháromság egyik jelképe. A belső nyugalom megteremtése után tehát foglalkozunk kicsit a spiritualizmussal, de rögtön jövünk is vissza a Földre: Mozart Serenata notturnája következik. Ez új darab lesz számunkra, amit még nem tanultunk együtt, de Mozartot nagyon szeretünk játszani. Azt hiszem, nem kell megindokolni, hogy miért tesz az ember Mozartot egy műsorba. A Serenata notturna ünnepélyes hangvétele az, ami miatt nem divertimentót választottunk ide, vagy akár a Kis éji zenét. Ez a darab megadja az első félidőnek az ünnepélyes lezárását, továbbvezeti a kezdetektől hordozott mondanivalónkat.

Azonban nem tudjuk rögtön egy Vizeli Máté-féle csűrdöngölő, szép jó magyar kortárs zenével folytatni a hangversenyt, mert akkor nem lesz meg a kellő híd, az átmenet. Ezért választottuk Dohnányi Szerenádját. Egyrészt talán a szerenádokat és általában a romantikus zenét interpretáljuk legösztönösebben. Ezért jólesik, ha a műsor gerincét egy ilyen szerenád alkotja

MD: Talán a romantikus darabokban lehet legegyértelműbben tetten érni az általad említett felejthetetlen pillanatokat is…

GHL: Ott a legegyszerűbb ezeket megvalósítani, mert ezek a művek erre vannak felépítve. És ahogy a Szerenád kezdődik – egy indulóval –, az összhangba hozható a Mozart-mű ünnepélyességével. Aztán van egy gyönyörű szép lassú tétel, a harmadik tétel scherzo, a negyedik egy variációs tétel, végül az ötödik, amely már nagyon közel áll ahhoz a fajta magyaros, akár népzenei elemekre épülő gondolkodásmódhoz, amelyet aztán teljes erejében a Vizeli Máté-darabban mutatunk meg. Maga a műsorkoncepció igazából egy történelmi időutazás a reneszánsztól napjaink zenéjéig.

MD: Seprűs Péter fotói kint lesznek a koncerten?

GHL: Igen. Még nem tudom pontosan, hogyan, de valószínűleg a színpadon lesznek előttünk végig a fotók, így a szünetben lehetőség nyílik közelről megnézni őket, de végig jelen lesznek az esemény alatt, mintegy ábrázolva az Anima Musicaet.

MD: Lackfi János nem először kap házigazda szerepet a koncertjeiteken. Mi az ő szerepe pontosan? Hogy alakult ki ez az együttműködés?

GHL: Janival nagyon régóta ismerjük egymást. Egyébként rokonok vagyunk: a Bárdos Lajos-leszármazottak egyik közös karácsonyán találkoztunk először. Néhány évvel ezelőtt jött a gondolat, hogy ha ő ilyen jó költő, mi pedig ilyen jó zenekar vagyunk, akkor miért ne kapcsolódjunk egymáshoz?! Írt nekünk verseket – gyönyörűeket és nagyon vicceseket egyaránt – elképesztően magas minőségben. Amikor először szavalta el a verseit egy-két zenemű előadása között, ráébredtem, hogy minden fontosabb eseményünkre meg kell hívni őt, mert zseniális jelenség: leköti a közönséget, akik egyúttal nagyon magas színvonalú versírással találkozhatnak. A sok színpadrendezés alatt Jani tartja fenn a közönség figyelmét, és ad ívet a koncertnek. A háború előtt, illetve a két háború között a Kisteremben rengeteg versmondó estet tartottak, ahol aktívan jelen volt a kortárs költészet. Ezt a hagyományt is szeretnénk Janival feleleveníteni a megújult Solti Teremben. Végül, ha van népzene, barokk és kortárs zene, valamint fotóművészet is, akkor a költészet sem maradhat ki ebből az összművészeti produkcióból.