playliszt

Miért lényeges, hogy egy előadóművész folyékonyan beszéljen a zenei stílusok nyelvén és felfedezze a különböző stílusok közti kölcsönhatásokat? Miért játszik egy „Liszt-játékos” Gershwint és kortárs műveket, és milyen szerephez jut Schumann Gyermekjelenetek sorozata egy zeneakadémiai szólóest műsorán? Balog Józseffel közelgő zeneakadémiai koncertje kapcsán beszélgettünk. 

Belinszky Anna: Legutóbb Liszt Transzcendens etűdjeit játszottad a Zeneakadémián, most pedig merőben más műsorral, Beethoven, Schumann, Debussy és Gershwin zenéjével lépsz színpadra. Milyen szempontok alapján választottad ki a mostani műveket, és mi az, ami összeköti őket?

Balog József: A Transzcendens etűdöket felvonultató szólóestem egy lemezbemutató koncert volt – nagy élmény volt eljátszani egy ilyen környezetben a lemez anyagát, amely egyébként nemrég nyert egy megtisztelő díjat a Nemzetközi Liszt Ferenc Hanglemezversenyen. Ezúttal egészen más műsort jászom, tulajdonképpen ez lesz az első olyan szólóestem, ahol vegyes műsorú programmal hallhat a közönség a Zeneakadémia Nagytermében. A programösszeállításban szabad kezet kaptam, és az volt a célom, hogy minél színesebb műsorral mutathassam meg, mennyi különféle stílusban szeretek játszani. A barokk repertoártól a kortárs zenéig nagyon sokféle zenével foglalkozom, és szeretnék ezen az estén minél többet megmutatni magamból és természetesen a rendelkezésünkre álló rendkívül gazdag zongorairodalomból is. A Gershwin-etűdök teljes sorozata például soha nem hangzott el korábban Magyarországon, pedig fantasztikusan izgalmas darabokról van szó: egy kiváló amerikai zongoraművész, Earl Wild írta át őket, akit hihetetlen virtuozitása miatt Horowitz-cal emlegettek egy lapon.

BA: Leggyakrabban Liszt-játékosként hallhatunk rólad, pedig közel sem csak Liszt-műveket játszol...

BJ: Sokszor a szakma és a közönség is szereti a művészeket beskatulyázni. Több Liszt-versenyen vettem részt, megkaptam a Liszt Hanglemezverseny nagydíját, ezért szeretnek Liszt-játékosként tekinteni rám. De igyekszem mindig hangsúlyozni, hogy legalább annyi 20. századi zenét játszom, mint Lisztet. A teljes szólórepertoáromnak kevesebb, mint az egyötöde áll Liszt-művekből, a mostani szólóestem kapcsán pedig kifejezetten cél volt, hogy ne szerepeljen a programban Liszt-mű.

BA: Ha nem is feltétlenül skatulyázásról van szó, de gyakran tapasztalhatjuk, hogy maguk a művészek is szeretnek specializálódni egy adott stílusra és repertoárra. Mintha szükségszerű lenne, hogy mindenki egy meghatározott területnek legyen a szakértője. Te hogyan látod ezt a helyzetet?

BJ: Valóban megfigyelhető egy ilyen tendencia, de egyáltalán nem értem, miért van erre szükség. Ha megfigyeljük a fiatal világsztár zongoristákat, mindenki egy meghatározott repertoárral lesz híres, nagy Bach- vagy Beethoven-játékosokat tartunk számon. Én nem vagyok a híve ezeknek a korlátoknak, hiszen a különféle stílusok olyan kölcsönhatásban vannak egymással, ami megkerülhetetlen. Nem is bírnám ki, hogy egy szerző műveit játsszam tíz éven keresztül, vagy egyféle műsorral koncertezzek egész évben.

BA: Mi az, ami miatt a kortárs repertoárnak ilyen nagy figyelmet szentelsz? Nem sok olyan zongorista van, akit hozzád hasonló rendszerességgel hallhatunk kortárszenei koncerteken játszani.

BJ: Rengeteg zongorista hozzá sem mer nyúlni egy kortárs mű kottájához, és úgy érzi, nem éri meg a befektetett munkát egy kortárs darab. Inkább gyakorolnak egy Beethoven-szonátát vagy egy mutatósabb Rahmanyinov-darabot. Én azonban úgy érzem, hogy legalább annyira megéri kortárs műveket játszani, mint Beethovent vagy Rahmanyinovot, már csak azok miatt a kölcsönhatások miatt is, amelyek egy mai mű és a korábbi korok stílusai közt megfigyelhetők. Fontosnak tartom, hogy előadóként éltessük ezeket a műveket, hiszen tőlünk válnak csak élővé, nem attól, hogy ott vannak a kottapapíron. Ha mi nem játsszuk el őket, soha nem jutnak el a közönséghez. Igyekszem becsempészni a kortárs repertoárt a szólóestjeimbe is, és minél több fórumon ott lenni, ahol lehetőségem adódik mai műveket játszani. Több versenyen is részt vettem, ahol kötelező volt például egy Messiaen-mű vagy egy, az utóbbi ötven évben íródott darab, és ennek köszönhetően elég nagy repertoárom alakult ki kortárs művekből. Nagy befolyással volt rám az Amadinda Ütőegyüttes, akikkel évek óta rendszeresen dolgozom együtt. Több magyarországi bemutatójukon is részt vettem már, legközelebb például a Steve Reich 80. születésnapjára rendezett koncerten játszunk együtt.

BA: Meg tudnád-e fogalmazni, hogy előadóművészként melyek azok a legfontosabb elvek, amelyeket mindig szem előtt tartasz?

BJ: Elsősorban mindig arra törekszem, hogy megtartsam mindazt, ami a kottában van, hiszen nem lehet elutasítani, ami kőbe van vésve. Divattá vált az a nézet, hogy minél egyénibb valaki, annál érdekesebb, én azonban úgy gondolom, hogy az ember személyisége enélkül az egyénieskedés nélkül is hozzáadódik a zenéhez. A legfontosabbnak azt tartom, hogy az ember megtanuljon azoknak a szerzőknek, azoknak a stílusoknak a nyelvén, amelyeket játszik. Akár Rameau-ról, akár Beethovenről van szó, beszélje azt a nyelvet. Talán ezért is nincs olyan sok vegyes műsorú program a zongoristáknál, mert sokan nem szereznek igazán jártasságot a különféle stílusokban. Ennek a jártasságnak a megszerzéséhez persze étvágy is kell: nem elég egy Beethoven-szonátát vagy egyetlen Chopin-etűdöt játszani, meg kell még tanulni közülük egy jó párat, hogy kialakulhasson a kölcsönhatás közöttük. Csak akkor tud valaki elrugaszkodni egy koncerten az anyagtól, ha nagyon jól beszéli az adott nyelvet. Enélkül a művész saját magát helyezi előtérbe, ami egy idő után bizony unalmas tud lenni. Soha nem lesz érdekesebb például Balog József, mint Bartók Béla.

BA: Részben ide kapcsolódik a virtuozitás kérdésköre is, amely minden szólista esetében különös figyelmet kap. Sokszor a kritikák is legnagyobb százalékban a technikai felkészültségről szólnak. Számodra mit jelent a virtuozitás, és hogyan lesz jelen például a mostani szólóesteden?

BJ: Ez a részemről különösen érdekes kérdés, mert nagyon szeretek gyors tempókat játszani, és gyakran fegyelmeznem is kell magamat emiatt. A virtuozitás csak egy eszköz a kifejezésre, és bár bizonyos stílusokban – például a Gershwin-etűdöknél – előtérbe kerülhet, soha nem lehet fontosabb, mint maga a zene. Beethoven op. 2-es C-dúr szonátája ugyan virtuóz mű, de az Images első és harmadik tétele legalább ugyanannyira az. A szimfóniák előfutára már ez a Beethoven-darab, melyben a szimfonikus gondolkodásmód mellett a szerzőnél később rendkívül fontossá váló kamarazenei gondolkodásmód is lekövethető. Persze bizonyos helyeken egyértelműen magáé a zongorázásé a főszerep, és lehet is tudni arról, hogy mikor Beethoven megérkezett Bécsbe, részben azért kezdte el írni ezeket a műveket, hogy saját virtuozitását megmutassa, és kihívások elé állítsa az ottani zongoristákat is.

BA: Schumann Kinderszenen (Gyermekjelenetek) sorozata ezzel szemben egészen más világot képvisel. Szokatlan, és egyben rendkívül izgalmas vállalkozás olyan darabokat műsorra tűzni, amelyek sokak fejében egyszerű tanulmánydarabokként élnek.

BJ: Kicsit olyan ez, mint Bartók Gyermekeknek sorozatának negyedik füzete: sok gyerek játssza a zeneiskolában, mégis a valódi megszólalásukat akkor halljuk, ha egy felnőtt művész adja elő őket. Ugyanaz a nehézségük, mint a Beethoven-darabnak is, annyira átlátszó a struktúrájuk, hogy lehetetlen bennük mellébeszélni. Ahol sok hang van, ott nem biztos, hogy észreveszi a közönség, ha a zongorista kicsit mellébeszél, itt azonban ez nem fordulhat elő. Nem önmagukban mutatós darabokról van szó, egészen más eszközökkel lehet csak megmutatni a lényeget. Egyszerűségükben tökéletesek ezek a zenék, és fantasztikus, ahogyan felelevenítik a gyermekek lelki világát és a gyermekkorban fontos történéseket. Van két gyönyörű gyermekem, akikkel közösen éljük meg a schumanni tételcímekben is benne foglalt pillanatokat, és nagyon fontosnak tartom, hogy úgy dolgozzam ki ezeket a műveket, hogy a közönség is ugyanúgy átélhesse ezeket a tartalmakat. Egyáltalán nem könnyebbek ezek a darabok, mint a Beethoven-szonáta vagy az Images, mert nem adják könnyen magukat. Nem véletlen az sem, hogy Horowitz-cal vált a leghíresebbé ez a sorozat. Nála nagyobb virtuózt alig ismerhettünk, mégis leült eljátszani ezeket a kis darabokat a Musikvereinben és a Carnegie Hallban. A közönség pedig szétverte a házat utána...