playliszt

Tartozom egy vallomással: ha nem a zenetudományi, akkor az ütőhangszeres tanszak hallgatója szeretnék lenni. Mindig is elbűvölt, ahogy az ütőművészek szaladgálnak a hangszereik között, és jobbnál jobb tárgyakat szólaltatnak meg. Egy csupa – minden értelemben – ütős darabból álló koncerten fokozottan kiélvezhetjük ezt az élményt. Legutóbb március 11-én a Zeneakadémia Solti Termében volt erre lehetőségünk, ahol a Zeneakadémia ütős hallgatói a kamarazene tanszék zenészeivel adtak közös hangversenyt.

Elsőre talán meglepő, hogy mit keres Sosztakovics 15. szimfóniája egy ütőhangszeres (nem nagytermi) koncerten, de annyit elárulhatok, hogy nagyon is van helye a programban, sőt, az est csúcspontja volt e mű előadása. Ám Sosztakovicsot megelőzte egy egész félidő. A darabok között a tanszak vezetője, az Amadinda ütőegyüttes alapítótagja, az est házigazdája, Rácz Zoltán mesélt az elhangzó művekről, szerzőikről és az előadókról. Informatív és a művek értő hallgatásához hozzásegítő beszédei másodpercpontosan kitöltötték a színpad átrendezéséhez szükséges időket. A koncertet Fritz Kreisler A kínai dobos (Tambourin Chinois) című darabja nyitotta. Kreisler a 19. század egyik nagy hegedűvirtuóza volt, aki amellett, hogy saját magának írt hegedűdarabokat, gazdag, szimfóniát és operát is tartalmazó életművet hagyott maga után. A hegedűre és zongorára született Kínai dobost George Hamilton Green írta át xilofonra és zongorára. Ennek nyomán készítette el Holló Aurél a koncerten elhangzó, tisztán ütőhangszeres, xilofont és két marimbát foglalkoztató változatot. A szólót Lajhó Gyula játszotta, a két marimbán Vörös Gergő, Balla Ákos és Arne Kristian Sundby osztozott. Az ABA szerkezetű darabban két virtuóz szakasz fogott közre egy elmélyültebb, éteribb hangvételű részt. Lajhó játékát könnyedség és természetesen precizitás jellemezte. Az ütős dallamhangszerek közül talán a xilofonnál lehet a legkevesebbet sumákolni, minden hang kopogósan, csengőn és világosan elkülönülve szól. Igényesen rajzolódott ki a hangszer dinamikai skálája a lágy tremolók és az erőteljes skálák között.

A folytatásban Michael Askill Lemúriai táncok (Lemurian dances) című darabja szólalt meg. Kiss Helga adta meg az egyenletesen zakatoló marimba alaphangot, melyhez Lajhó Gyula szabad improvizációnak ható, komplex ritmusú vibrafonjátéka csatlakozott. Valamivel hátrébb Balla Ákos és Vörös Gergő biztosították a mű igazi hangszínpalettáját: a timpanik, kongák, bongók és fadobok – főleg, hogy nem is láttunk rájuk mindig – néhol váratlanul, de mindig jóleső meglepetéssel szólaltak meg. A négy szakaszból álló mű második részében Lajhó vette át az orgonapont szerepét, és gongjához igazodott a másik három zenész. Mire igazán belehelyezkedtünk ebbe a néhol zenszerű hangzásba, érkezett a Rácz Zoltán által vízalatti világnak nevezett, elektronikus hangokat is tartalmazó harmadik zenei egység, melyet a szárazföldre visszaérkezve hagyományos ütőzene vezetett le. Ha nem reagálják le látványosan, talán fel sem tűnik (illetve nem is zavar) a néhány belépési vagy egyéb darabközi pontatlanság. Ám ezt akkor is és később is lereagálták.

Nem úgy Steve Reich Quartetjében, ahol a két vibrafonszólamot a BA-n diplomázó Kiss Helga és az MA-n diplomázó Janca Dániel játszotta, míg a két zongora mögött Mali Emese és Balog József ült. Az Amadindában is gyakran kisegítő Janca egyértelmű, határozott mozdulatokkal tartotta egyben a kvartettet. A négy muzsikus a kompozícióból is adódó darabosabb indítás után megteremtette a Reiches atmoszférát, vagyis a hömpölygő, perpetuum mobile-szerű, önmagába forduló, mégis előrehaladó zenei hangzást. A zongoristák megtalálták a vibrafon pasztellszerű, összezúgó hangjához leginkább passzoló, abba leginkább beleolvadó zongorahangszínt, és mindvégig fegyelmezetten, mértéktartó dinamikával, de csendes intenzitással zongoráztak.

A koncert második felében jött az általam várva várt Sosztakovics-szimfónia, melyet Victor Derevienko írt át hegedűre, csellóra, zongorára, cselesztára és ütőhangszerekre. A műsorfüzetben szereplő előadók mellett érdemes megemlíteni a zongorista Andor Krisztián lapozóját, Sveda Brigittát is, aki két lapozás között a cselesztaszólamot is ellátta, amely karakteres hangszíne miatt elengedhetetlen része a műnek. Stark János hegedűjátéka eleinte kellően feszesnek, karakteresnek és bátornak tűnt, hangindításai határozottak voltak, pizzicatói művészien vadak. A darab második tételében azonban Stark szinte kivétel nélkül pontatlanul húzta meg a kettőshangzatokat, melyeket ráadásul gyakran hamisan is intonált. Ez a tétel volt ugyanakkor számomra a darab csúcspontja is, amit többek közt Márkus Ágnes csellójátékának köszönhettünk. Az első tételben hiányoltam az igazán vagány, zengő basszushangokat, amelyeket itt, a másodikban kamatostul megkaptunk. Az ütős effekteken kívül ezek a basszus „húrtépések” voltak a koncert legemlékezetesebb momentumai. Andor Krisztián mintha néha küzdött volna szólamának ritmikájával, de hangképzése mindvégig megbízható és alkalmazkodó volt. Ami az ütőművészeket (Lajhó, Vörös, Balla és Kiss) illeti, Derevienko hihetetlen színes szerepet szánt nekik. S bár a hét zenész előadásán minden művészileg lenyűgöző megoldás ellenére is gyakran érződött az erőlködés (talán az összeszokottság hiánya, talán a szólamok szétdobálása miatt nem sikerült egységben tartani a formációt), a felvillanó ütős hangzások, a dallamhangszerek ihletettebb pillanatai, illetve Sosztakovics zenéjének lehengerlő összhatása mégis értelmes és élvezhető keretet adtak az interpretációnak.

Mona Dániel