playliszt

Kovács Dénes (1930-2005) a 20. század egyik legjelentősebb hegedűművésze,a Zeneakadémia egyik legnagyobb hatású rektora volt. Nem vált világsztárrá, de sokkal többet tett annál: hegedűművészek generációinak útját segítette, elévülhetetlen szerepet játszott a magyar hegedűsök nemzetközi hírnevének megőrzésében, koncertező művészként pedig az egyetemes zenetörténet legnagyobb értékeit juttatta el az ország szinte minden szegletébe. Születésének nyolcvanötödik, halálának tizedik évfordulóján egykori növendékei, a Vonós Tanszék tanárai, valamint szellemi unokái és dédunokái, a tanszék növendékei egy különleges koncerttel tisztelegnek Kovács Dénes emléke előtt a Zeneakadémián.

Kossuth-díjas és Liszt Ferenc-díjas hegedűművész-tanár, kiváló művész... De ki volt Kovács Dénes valójában? Születésének és halálának évfordulójára Bächer Iván meghatóan pontos búcsúzó írásával emlékezünk.

„Két úr szolgája volt.

Az egyik volt a muzsika, a másik a Zeneakadémia.

Egyik sincs valami fényes állapotban.

Nagy hegedűs volt és nagy tanár.

Utóbbiként liberális lehetett, mert belőle sugárzott a tekintély és bizony: a szigor. De szigorú volt a játéka is: szigorúan pontos, szigorúan hűséges szerzőhöz, műhöz.

Pontos ember volt.

Pontos volt mindig és mindenben: a tolmácsolásban, az órakezdésben vagy a nyakkendő színének megválasztásában egyként. Pontosan tudott figyelni is, akár a legeldugottabb zeneiskola legkisebb növendékére is.

Növendékeire adottságra, sőt tehetségre való tekintet nélkül egyként, egyazon figyelemmel ügyelt.

Hangot, órát nemigen hibázott. Tanórája csak akkor maradt el, ha külföldön turnézott éppen. De helyettesítésről ő akkor is mindig gondoskodott. Tanárként soha nem felejtette el, hogy a tizenegy gyermekes szolnoki szegénycsalád csodagyerekeként évekig fizikai munkával kellett eltartania magát. Az Operaház egykori koncertmestere soha nem sztárokat nevelt, hanem hegedűsöket.

Mert hogy maga is az volt.

Igaz, ő a huszadik század egyik legnagyobbja. Három-négy között az egyik. Ha idejében disszidált volna, például 1955-ben, amikor megnyerte a londoni Flesch-versenyt, akkor tudná is róla ezt mindenki. Akkor jöhetett volna haza nagy kegyesen.

Technikája tökéletes volt, mert a technikát nem tekintette technikának. Eszköznek tekintette azt csupán. "Nem phrobléma" mondta jellegzetesen, és már mutatta is, hogy nem az. Neki nem is volt az. Hegedűhangja szárnyalt és hatalmas volt. Ha annak kellett lennie. Mert Kovács mértéket ismert. Nem magát adta elsődlegesen, hanem Bachot, Vivaldit, Mozartot, Beethovent, Brahmsot, Bartókot.

Ő valóban tolmácsolt. Tolmácsolta a muzsikát, a szerző mondandóját.

Bejárta a világot, de itthon szolgált.

Egy olyan korból maradt itt, amelyben hegedűsök még abban a hitben hegedültek, hogy a hegedüléshez elég hegedülni.

Büszke, méltóságteljes hegedűs volt. Puritán, marketingtelen. A mai világban idegen tehát.

Kovács Dénes nem csupán meghalt.

Kihalt közülünk.”

(Bächer Iván (1957-2013) író, újságíró, publicista visszaemlékezése a Muzsika 2005/4. számában jelent meg.)