playliszt

Többször feltették már nekem a kérdést, mi lenne az a zene, amelyet elsőként mutatnék meg egy laikus, ez idáig komolyzenével nem foglalkozó embernek, hogy megismerje, esetleg megszeresse azt. A válasz hosszas töprengés után sem volt egyértelmű számomra. Mivel, vagy hol érdemes kezdeni? Talán barokk vagy épp romantikus zenével? Egyáltalán vokális vagy instrumentális műfajjal? Azt hiszem, Vladimir Ashkenazy és a Philharmonia Orchestra április 20-i koncertje segített a válaszadásban.

A Művészetek Palotájában tartott hangverseny Sibelius Valse triste-jével kezdődött. A zenekar után a koncertmester külön taps kíséretében jött be, majd rövidesen sietve bekocogott az est karmestere, Vladimir Askhenazy is, aki gyors meghajlás után szinte azonnal beintette az együttest. Egyértelmű volt számomra, hogy egy profi, igen komoly múlttal rendelkező zenekart fogok hallani az est folyamán, ezért tulajdonképpen meg sem lepett az a precizitás és kidolgozottság, amely az első másodperctől kezdve a koncert utolsó hangjáig uralta a termet. Viszont ilyen intenzív hangélményre egyáltalán nem voltam felkészülve; dús és meleg hangzás, olyan hihetetlenül halk, mégis tömör és tartalmas pianissimo, amilyet még soha életemben nem hallottam, sőt még elképzelni sem tudtam, hogy zenekar egyáltalán képes lehet erre. Az első perc után azon kaptam magam, hogy szó szerint tátva maradt a szám, majd feleszmélve csendes mosollyal nyugtáztam magamban: minden bizonnyal a lehető legjobb helyen vagyok ma este.

Rövidesen Csajkovszkij Hegedűversenye következett, Julian Rachlin szólójával. A siker már az első tételt követő taps után borítékolható volt, azonban ez volt a koncert azon műsorszáma, amely nem váltott ki belőlem teljes mértékű lelkesedést. Persze az kiderült, hogy Rachlin egy igazán egyedi hangszínnel rendelkező remek játékos, de a hegedűversenyhez felépített koncepció nem nyerte el a tetszésemet. Leginkább a szenvedélyt hiányoltam előadásából, és ez alatt nem a színpadi „manírokra” gondolok, hiszen abból láthattunk néhányat – heves mozdulatok vagy dobbantások egy-egy hangsúlyos frázis végén –, hanem azt a belső feszültséget, amely igazán meghitté és individuálissá teheti ezt a darabot.

A szünet után Sibelius II. szimfóniáját hallhattuk, és közel 50 percen keresztül csodálhattuk a létszámban immáron kiegészült zenekar játékát. Úgy tűnt, Askhenazy nem el-, sokkal inkább levezényelte a darabot. Legtöbb esetben nem zenei folyamatot vagy tempót dirigált, hanem a zene milyenségét mutató időbeli pontokat, amelyek közti teret a zenekar töltötte ki – ráadásul nem is akárhogyan. Részletes kimunkáltság jellemezte az előadást, nemcsak egy-egy tétel vagy formarész esetében, de egészen az ütemek szintjén is. Emiatt minden momentum élvezetes volt, a zene folyamatosan építkezett egészen az utolsó tétel végén megszólaló korál-szerű rézfúvós fanfárig.

Be kell vallanom, Sibelius neve egyáltalán nem szerepelne azon szerzők listáján, akiket a klasszikus zenével most ismerkedő zenehallgatók figyelmébe ajánlanék. A Philharmonia Orchestra előadása azonban rávilágított valamire: a „mit” hallgassunk kérdésnél talán sokkal fontosabb lehet a „kit” vagy „kiket”. Ugyanis a zenekar muzsikálása példaértékű, a hangverseny pedig életre szóló élmény volt. Ez az a koncert, amelyre ha bármilyen érdeklődésű nem zenész barátomat elhívom, elég lenne csupán annyit mondanom mielőtt elhalványulnak a fények: hallgasd és lásd ezt az együtthangzást, micsoda színek, milyen mesés történetek…

Horváth Pál