playliszt

„A zene létfontosságú szerepet játszott Közép-Európa történelmében, kulturális, társadalmi és politikai életében.” Ez a gondolat szolgált mottójául a Közép-európai Egyetem (CEU) fennállásának 25. évfordulóját ünneplő zeneakadémiai koncertnek, melyen Leon Botstein a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát vezényelte.

Az amerikai karmester nem először járt Budapesten – 2014 májusában a Holokauszt Emlékév kapcsán „Az árnyék völgyében járva...” címmel vezényelt koncertet, júniusban pedig a New York-i Bard College zenekarával érkezett a Zeneakadémiára. Ahogyan a Bard Music Festival egyik művészeti vezetőjeként is tevékenykedő zenetudós-dirigenstől megszokhattuk, ezúttal is izgalmas történelmi-politikai összefüggésekben gazdag műsort állított össze. Arról, hogy miért részesíti előnyben a klasszikus koncertfelépítéssel szemben a tematikus elveken alapuló koncertprogamokat, Botstein így nyilatkozott:

„Másfajta koncerteket szeretnék, olyat, ahol a politika, az irodalom, a művészettörténet vagy a film nincsenek elválasztva egymástól. Nem kedvelem az egyszerű potpourrira emlékeztető koncerttípust, amelyben a nyitány után mindig egy orosz versenymű, majd egy német szimfónia következik… Mintha egy étteremben a kínai előétel után magyar főételt, majd japán desszertet kapnánk. Ennél azért nagyobb koherenciát is elvárhatunk egy hangversenytől, akár a kronológiából, a műfajiságból vagy a történelmi háttérből fakad ez a összetartó erő.”

Botstein az American Symphony Orchestra és a fiatal, tehetséges pályakezdőket foglalkoztató The Orchestra Now zeneigazgatójaként is arra törekszik, hogy bővítse a zenekari repertoárt, és ritkán játszott, kevéssé ismert zenékkel újítsa meg és tegye érdekfeszítőbbé a klasszikus esteket. „A The Orchestra Now tagjai például – meséli Botstein – politikáról, történelemről, filozófiáról is tanulnak – így mozdulva ki abból a szűk keretből, amit egy darab megszólaltatásának a technikai aspektusa jelent. Hiszen a zenész lét lényege nemcsak az, hogy elsajátítsák a legnépszerűbb repertoárdarabok részleteit, de ugyanúgy fontos, hogy tapasztalatot szerezzenek a zenéről való beszéd terén, és megtanuljanak kommunikálni, megtalálják a közös hangot a mai közönséggel is.”

De hogyan működött ez a filozófia itthon, a Zeneakadémián, egy speciálisan közép-európai tematikájú est keretében? A térség modern zenei tradíciójának különböző arcait bemutató programon Weiner Leó, Chopin és Janáček egy-egy kompozíciója mellett egy Copland-mű is helyet kapott. Botstein az elhangzó darabok legfontosabb jellemzőit a következőképp foglalta össze:

„Chopin például olyan zenei ikon, aki minden lengyel számára iránytű, a nemzettudat egyik legmeghatározóbb figurája. Magyarországon a legismertebb modern komponista természetesen Bartók, Kodály és Dohnányi, van azonban egy negyedik szerző, Weiner Leó, aki Bartók közeli barátja volt, és aki számos olyan magyar zenészt tanított, aki később Amerikában érvényesült. A Bach-átirat, amelyet most játszunk, hidat képez a magyar zene és a tágabb értelemben vett európai zenei hagyományok között. Egészen régimódi, nagyon romantikus Bach-zenéről van szó – nem abban a formában, ahogyan ma ismerjük, hanem úgy, ahogyan Weiner vagy Bartók hallotta őt. Janáček Sinfoniettája pedig egy olyan győzelmi darab, amely katonai felvonulásokat lefestő részleteivel a cseh nemzet függetlenségét szimbolizálja.”

Különösen nagy szerep jutott a koncerten Copland Lincoln Portrait-jának, melynek narrátoraként a CEU leköszönő rektora, John Shattuck is közreműködött. „A Lincoln Portrait a negyvenes évek háborús időszakának egyik fantasztikus alkotása – fogalmazott Botstein –, nagyon megindító mű, a demokrácia egyik legidealisztikusabb ábrázolása. Számomra – különösen mint az Egyesült Államokba emigrált ember számára – a darab az amerikai demokrácia idealizmusának esszenciája. Épp ez köti össze a CEU szellemiségével, törekvéseivel is.”

John Shattuck és a Zeneakadémia volt rektora, Batta András köszöntőit követően Weiner Leó Bach-átirata, a C-dúr Toccata nyitotta az ünnepi koncertet. A monumentális hangzás, a mai historikus felfogással tökéletes ellentétben álló testes szólamok és a kimért, jelentőségteljes tempó mind hozzájárultak ahhoz, hogy rögtön egy egészen más korban, a 20. század kellős közepén találjuk magunkat. A határozott nyitány követően érzékenyebb zenei epizód következett: Chopin f-moll zongoraversenye, melynek szólistájaként az albán származású, a párizsi Conservatoire-on végzett zongorista, Xheni Rroji lépett színpadra. Chopin zenéje új színként került fel a közép-európai palettára – a zenekar, a zongoraművésznő és a karmester összehangolt játékának, a kétségkívül Botstein koncepciója által irányított, de nyitott és sokoldalú párbeszédnek köszönhetően.

A szünet után Copland és a szó szerint idézetekkel felelevenített Lincoln hatására egy rövidebb időre Amerikában érezhettük magunkat. A demokráciát éltető szavak és a hollywoodi filmek győztes politikai beszédeinek hangulatát idéző zene mind azt szolgálták, hogy egy pillanatra átéljük az amerikai álom, a szabadság és boldogság (mai szemmel nézve talán illuzórikus) üzenetét. Egyfajta győzelmi ünnepként Janáček népi dallamokat, táncokat és indulókat is felvonultató, különlegesen nagy számú rézfúvós játékost foglalkoztató Sinfoniettája zárta a hangversenyt.

A közép-európai zenei kitekintés üzenetét és tanulságait legtalálóbban Leon Botstein gondolatai foglalhatnák össze: „A zene – minden erőfeszítés, amit a hangok megszólaltatásáért teszünk – több mint puszta szórakoztatás. A zene életünk minden részletét áthatja, meghatározza az identitásunkat, azt, hogy kik vagyunk valójában, és hogy mit jelent egy közösség részeként létezni.”

Belinszky Anna