playliszt

Mozart 1788 nyarán komponált C-dúr szimfóniáját a 18. század vége óta repertoáron tartják, már több mint kétszáz éve kanonizált műnek számít. A német felvilágosodás univerzális alkotásnak tekintette, amely minden embert megszólíthat. A „Jupiter” címke – amit valószínűleg egy híres impresszárió, Salomon akasztott rá – szintén ezt a humanista, páneurópai gondolatot hirdeti. A Deutsche Kammerphilharmonie Bremen előadását azonban könnyedség és tarka kavalkád jellemezte, a lokális osztrák színek előtérbe kerülésével. A főisten nem egy klasszicizáló márványszobor képében lépett elénk, hanem mulatozó osztrákok közé vegyülve ländlert táncolt egy napfényes délelőtt.

A régizene specialistái és a klasszikus-romantikus repertoár előadóművészei kevés koncerten léphetnek partnerként színpadra. Talán csak Mozart és Haydn életműve jelent közös pontot: még egy Beethoven előtti „romlatlan” időszakról van szó, amely azonban már részben egy megerősödő polgári-liberális korszak égisze alatt fogant. Január 21-én egy ilyen találkozónak lehettünk tanúi. Az est karmestere, Trevor Pinnock a brit historikus mozgalom úttörő alakjaként vált ismertté, Maria João Pires (zongora) pedig mint a „hosszú tizenkilencedik század” műveinek előadója lett híres Mozart-játékos. Érett koruk ellenére mindketten irigylésre méltóan energikus művészek.

Ugyan az előző bekezdésben szembeállítottam a historikus és nem historikus iskolát, az elmúlt bő évtized zenei közbeszéde megfogalmazta, hogy a két előadásmód között nem is feszül akkora ellentét. A „történetileg informált interpretáció” ugyanis sokkal inkább az ezredforduló ízlését tükrözi, nem a 200-500 éves hangzó valóságnak felel meg. Tulajdonképpen a 19-20. századi romantikus előadásmód és az elmúlt évszázadban divatos szikár, merev modernizmus meghaladását jelenti. A B-dúr koncert (K. 595) előadása is bizonyította, hogy modern hangversenyzongorán is új, egyedi olvasatot nyerhet egy mű, nem feltétlenül szükséges korhű hangszeren, fortepianón előadni.

A koncerten Mozart egy-egy műfajban alkotott utolsó művét hallottuk: a Titus kegyelme nyitányát, illetve a már említett B-dúr zongoraversenyt és „Jupiter” szimfóniát. Az operanyitányt a muzsikusok kevesebb egyedi színnel és ötlettel adták elő, mint a másik két művet – ez talán a kompozíció rövidségével és viszonylag sztereotip stílusával magyarázható.

A zongoraversenyben Pires inkább a periódusok dallamvonala alapján frazeált, és nem a szimmetrikusan egymáshoz illeszkedő zenei időegységek szerint rendezte a súlyokat. Ez főleg a tematikus területeken volt feltűnő. A sablonosabb szakaszokat (futamokat, moduláló szekvenciákat) természetesebben tagolta. Mindenesetre megcsodálhattuk kifinomult billentéstechnikáját: költőien utánozta a különböző hangszercsoportok hangszínét, azokkal érzékeny interakcióba lépett. A zongora választékos párbeszédet folytatott a magas fafúvókkal (3. tétel), a vonóskar pizzicatói és a billentyűs szólam kölcsönösen áthangolta egymás hangszínét (1. tétel). Pires kimért testtartással zenélt, néha azonban kevésbé üzembiztos játékmódra váltott: alkarjával hevesen gesztikulálva, virtuóz billentéssel szólaltatta meg a cadenzákat. Ráadáskánt kamaraművet játszott, a zenekar két tagjával alakított zongoratriót. Ez a felállás ritkán fordul elő a modern hangversenygyakorlatban, hiszen a szólisták inkább szólóművekkel köszöntik a közönséget. Mindenesetre szépen kifejezte, hogy egy zenekarra fokozottan figyelő zongorista és egy szólista alkatú zenészekből álló zenekar hangversenyén jártunk.

A „Jupiter” szimfóniát könnyed, osztrákos hangvételű előadásban hallhatta a közönség. Elgondolkodtató, hogy ezt a jellegzetesen közép-európai atmoszférát egy észak-német zenekar és egy angol karmester teremtette meg. Az interpretációtól távol állt a patetikus, romantikus hangvétel, inkább egy barokk operára emlékeztetett: drámai érzelmeket ábrázolt, de nem élte át azokat. Az első tétel lendületes futamai inkább gesztusok voltak, mint kijátszott hangok, bizonyítva, hogy a zenében sokszor fontosabb egy mozdulat vagy hangszín, mint a biztos megformáltság. A melléktémát viszont kicsit hajszoltnak éreztem. A kontrasztok enyhén komikussá hangolták a második tétel főtémáját. A menüettet szinte ländleres karakterrel játszották, a fricskával lekerekített első téma népiesen humoros hatást keltett. A finálé napfényes délelőttöt, kisvárosi kavalkádot idézett emlékezetembe, a fúga-szakaszok mentesek voltak bármiféle tudálékos komolyságtól. Talán ez az olvasat is bizonyította, hogy a szimfóniákban sokszor fontosabbak a harmóniák, hangszínek és hangnemek, mint a tematikus-motivikus munka. A drámai modulációk és disszonanciák sem törték át a derűs alaphangulatot, a borús érzelmek hamar átsiklottak tudatunk felszínén.

A koncert előtt nem gondoltam volna, hogy egy hideg téli éjszakán fogalmazódik meg bennem a gondolat: egy olyan világban is megtalálhatjuk a magányt és a humort, a gondokat és a harmóniát, ahonnan már régen elköltöztek a fenséges ragyogású istenek.

Merényi Péter

fotók: Zeneakadémia / Mudra László