playliszt

Már témaválasztásában is különleges izgalmakat ígért Anna Prohaska és az Il Giardino Armonico budapesti koncertje, mely két legendás sorsú királynő, Dido és Kleopátra alakját idézte meg. Az ígéretes címnek megfelelően izgalmas és emellett ritka művészi színvonalú koncertnek lehettek tanúi azok, akik jelen voltak szeptember 23-án a Zeneakadémia Nagytermében. Egyszerre hálás és hálátlan feladat kritikusként erről írni – hálás, mert nem kell kíméletlen negatívumokat megfogalmazni, ugyanakkor hálátlan, mert az ilyen töménységű élményeket szavakkal valójában lehetetlen akár csak megközelíteni is.

Anna Prohaska és az Il Giardino Armonico az idén Serpent and Fire címmel kiadott új lemezük teljes anyagát mutatta be, kiegészítve az este második felének nyitányaként Händel c-moll concerto grossójával és zárásként két ráadással. Nem restelltem előzetesen végighallgatni a lemezt, a koncerten pedig örömmel konstatáltam, hogy az énekesnő egyenletes teljesítménye, mindvégig biztos intonációja és dallamíveinek lenyűgöző megformáltsága, valamint a zenekarral való érzékeny együttműködés nem a stúdiófelvétel nyújtotta korrekciós lehetőségeknek köszönhető. A lemezről ismert élményt csak tovább fokozta az élő színpadi jelenlét, az intenzív és meggyőző színészi játék, a tökéletes összhang („kamarahangulat”) megtapasztalása.

A zenészek az egyes műsorszámok között általában nem hagytak szünetet, azokat megállás nélkül (attacca) vagy rövid, improvizatív átvezetésekkel kötötték egymáshoz. Ha szüzsé így természetesen nem is bontakozott ki a zárt számok egymásutániságából, a historikus előadói gyakorlatot idéző megoldás folytonosságot biztosított az előadásnak. A szünetnélküliség hátránya lehet, hogy kevesebb lehetőséget biztosít a művészek és a közönség közti dinamikus és kölcsönös kapcsolatteremtésre (hiszen tapsolni – és szerencsére köhögni! – nem volt annyi alkalmunk), az előadók azonban e nélkül is képesek voltak fenntartani a figyelmet. Legfőképpen azért, mert lankadatlanul végigvitték a zenei és drámai folyamatokat, rendkívül részletes és árnyalatokban gazdag kidolgozottsággal. A koncertnek nem volt kifejezett csúcspontja, és mégis, csúcspont volt minden elhangzó mű – Anna Prohaska és az Il Giardino Armonico minden darabot a lehető legtökéletesebben valósított meg. Minden hang, minden zenei gesztus a maga legjobb helyén, idején és módján szólalt meg, tele szenvedéllyel. Egyetlen apró hátránya számomra azonban egy ilyen lélegzetelállító műsornak is volt: a pillanatra sem alábbhagyó koncentráltság és precizitás, ez a minden ízében kivitelezett profizmus néhol már-már nehezen befogadhatóvá tette az áradó zenét. Talán furcsán hangzik, de néha a közönségnek is szüksége van a feszültség pihentetésére.

Persze ez nem jelenti azt, hogy maga a műsor ne lett volna változatos, épp ellenkezőleg. Nagyszerűen példázta, mennyire fantasztikusan sokszínű a barokk zene: Cavalli Monteverdiéhez közeli stílusától Graupner német és olasz sajátosságokat ötvöző nyelvezetén és Purcell muzsikájának különös zamatán keresztül egészen Händel érzéki dallamosságáig. Az ismertebb szerzők művei mellett számos ritkasággal is megismerkedhettünk. Ilyen például a velencei származású, élete egy részét a hannoveri udvar szolgálatában töltő Antonio Sartorio két virtuóz áriája, a korának vezető zeneszerzőjeként elismert Matthew Locke Shakespeare Viharjához írt kísérőzenéje, vagy a velencei operaházak számára komponáló Daniele da Castrovillari nagyszabású lamentója. Karakterek és affektusok kimeríthetetlen sorozata elevenedett meg Anna Prohaska gazdag színezetű orgánumán és az Il Giardino utánozhatatlan régizenei játékában. A közönség lelkes vastapsából ítélve a historikus együttes újabb sikerrel gyarapította budapesti fellépéseinek sorát, és (ha ez eddig még nem történt volna meg) ezzel a koncerttel Anna Prohaska minden bizonnyal bekerült a barokk vokális repertoár legprofibb és legizgalmasabb fiatal előadói közé – a magyar közönség szemében is.

Molnár Fanni