playliszt

A vasárnapi Müpás koncert jó volt. Talán fantasztikusnak is nevezhető, amennyiben azt a szimfóniát is játszotta a müncheni Bayerisches Staatsorchester. De ne dobálózzunk unalmas jelzőkkel, lássuk, melyek azok a zenei megoldások, amelyek elhozzák a fül számára a cukrozott tejszínhab nyalogatásának élvezetét…

Kezdjük a látvánnyal, mely korántsem csak vizuálisan okozott meglepetést. Hárfák jobbra, bőgők balra, a vonóskar pedig: első hegedű, cselló, brácsa és második hegedű. Az elsőhegedű és a cselló kontrasztja, illetve a mindkét hegedűszólamot előtérbe helyező zenekari elrendezés szokatlan, ám sok szempontból szerencsésebben eltalált hangzásbeli hierarchiát hozott létre. A legfeltűnőbb azonban mégiscsak a megszokott sztereó hangzás teljes felrúgása volt. Balról kapni a basszust, és jobb fülre a hárfa díszítő futamait… A kórusszerű helyett inkább zongoraszerű felosztás született, vagyis az irányok így sem voltak teljesen idegenek fülünk számára.

Berlioz Fantasztikus szimfóniájában akad egy ütem a negyedik tételben (Menet a vesztőhelyre), ahol négy egyenletes ütésre négy különböző hangszercsoport (vagy eltérő megszólaltatási mód) szólal meg. Az önmagában is hatásos hangtér-játékot izgalmasan facsarták tovább a színpadon világosan elkülönülő hangszercsoportok. Az egész hangversenyre jellemző volt a világos térbeli tagolás, mely érzékeny hangszínekkel párosult. (Hogy hatásosabbat ne mondjak: a Fantasztikus szimfónia zárótételének harangja fojtott hangon, a koncerttermen kívülről érkezett.) Berlioz művének lassú tételében az angolkürt és az oboa nemcsak alapvető hangi különbözőségeikben, de dinamikában, fújás-intenzitásban és hangzásirányban is eltért, számos lemezfelvételt körözve le ezzel.

Az ötszáz éves múltra visszatekintő együttest Kirill Petrenko dirigálta. Bejött, vezényelt – ennyi a recept, ami kiválóan működik. Mozdulatai mellőznek minden patetikus jelleget, egyértelmű, egyszerű jelekkel irányítja együttesét, akik épp ezért minden apró gesztust zenére tudnak fordítani. Ilyen gesztus volt az ismétlődő motívumok felgyorsítása, amit Petrenko Ravel La Valse című művében többször is alkalmazott. A jelenség Dohnányi Ernő zongorajátékában figyelhető meg leginkább. A Mozart: Török induló interpretációjában szélsőségesen változtatja a tempókat (akár egy ütemen belül is) aszerint, hogy az adott hangok hordoznak-e új információt, avagy csak ismétlései valamely előző szakasznak. Petrenko hasonló elv mentén finom kiemeléssel elidőzött a dramaturgiailag fontos hangokon, az ismétléseken pedig lendületes gyorsítással nyargalt keresztül.

A Fantasztikus szimfóniában azonban visszaütött az idővel való ilyetén játék. Az első tételt bevezető lassú szakasz tempója eleinte gyorsnak tűnt, de a megszólaló zenéből áradó nyugodtság teljes létjogosultságot adott neki. Ám a rövid, sóhajtásszerű motívumokat összekötő szünetek hosszúra, még nagyobb baj, hogy mindig hosszúra, sőt mindig ugyanolyan hosszúra sikerültek. A folyamat drámai megtorpanásainak egységesítése sajnos a folyamat prózai megakasztásához vezetett.

Apropó próza… A koncert első felében elhangzott Karl Amadeus Hartmann 1964-ben bemutatott dala, a Szodoma és Gomora. A darab egy világpusztulásról szóló víziót jelenít meg (Jean Giraudoux nyomán), és az 1963-ban elhunyt szerző utolsó műveiből való. A szöveget baritonszóló, ezúttal Christian Gerhaher közvetítette. Gerhaher a kezdetektől éreztette a mű világtól elrugaszkodott mivoltát. Hogy mivel? Egy nagyon egyszerű énektechnikai megoldással: a vibrato mellőzésével. Egyenes, egyértelmű, határozott hangjai művészettelen művészetet, nyers kinyilatkoztatást sugalltak. Hartmann pedig tovább fokozza ezt, mert néhány, prózában elszavalt, zenekari kísérettől mentes sorral zárja darabját, ami hatásosan fejezi ki a zene mint világ pusztulását, a prózára való lecsupaszodást, a hangok elhalását. Ezzel a gondolattal és élménnyel menni szünetre… hátborzongató.

Mona Dániel