playliszt

Jordi Savall zenészként és emberként is elképesztő kisugárzással bír. Túl hetven éven, számtalan koncerten és felvételen, a gambaművész ugyanazzal az őszinteséggel és közvetlenséggel beszél a zenéről, amelyet a színpadról és lemezeiről is ismerhetünk. A historikus előadói gyakorlat egyik ma élő legnagyobb alakjával májusi zeneakadémiai koncertje előtt beszélgettünk.

Belinszky Anna: Számos olyan projektben vesz részt, melyeknek nem titkolt célja, hogy közelebb hozza az emberekhez a kultúrát és a művészeteket. Mit jelent az Ön számára eljuttatni a zenét az emberekhez?

Jordi Savall: Zenészként számomra az, hogy kultúrát közvetíthetek, értelmet ad az életemnek, hiszen zene nélkül nem létezhetne élet. Azt gondolom, hogy számunkra, akiknek megvan az a kiváltságunk, hogy zenélhetünk, egyúttal a lehetőségünk is adott, hogy olyan közel hozzuk a zenét az emberekhez, amennyire csak lehetséges. Úgy hiszem, a zenének az oktatásban és a civilizációban is hihetetlenül fontos szerepe van: boldogságot, érzékenységet hozhat az emberek életébe, segít, hogy párbeszédbe lépjünk egymással, és képes békében összehozni az embereket.

BA: Korábbi interjúiban többször beszélt arról, hogy a zenét használnunk kell arra is, hogy segítségével megismerjük és megértsük a történelmet. Hogyan képzeli el ezt a folyamatot?

JS: Viszonylag új jelenség, hogy a múlt különböző korszakainak zenéje is része az életünknek. Egészen a 19. századig, a Máté-passió 1829-es Mendelssohn-féle bemutatójáig szinte csak kortárs zenét hallottak az emberek. Ekkorra tehető az a fordulat, mikor az emberek rádöbbentek, hogy a korábbi korszakoknak is voltak gyönyörű zenéi, és ekkor kezdtük csak tudatosan keresni és felfedezni a zenében is a múltat. Több mint száz évvel később, az 1930-40-es évektől kezdődően kezdtünk csak rájönni arra is, hogy a korábbi idők nemcsak zenéjükben különböztek az aktuális kortól, de másak voltak a hangszerek is, amelyeken ezeket a zenéket megszólaltatták, és más volt az a stílus, az a felfogás is, ahogyan megszólaltatták őket. Úgy gondolom, hogy mindennek az előadói gyakorlat és a különböző korok zenéjének megértése szempontjából is kivételes jelentősége van.

Nem játszhatunk zenét Bach korából anélkül, hogy tudnánk, hogyan éltek, mit és hogyan zenéltek akkor az emberek, és milyen szerepet töltött be a zene a társadalomban abban az időben. Ugyanakkor a zene nagyon is élő dolog: csak abban a pillanatban létezik, mikor megszólaltatják. Mindez azt jelenti, hogy ha ma eljátsszunk egy dalt mondjuk a trubadúrok korából, ez a dal képes ugyanazokat az érzelmeket kiváltani belőlünk, ugyanolyan hatással lenni ránk, és ugyanazt az atmoszférát megteremteni, mint 400-500 évvel ezelőtt. Nem állítom, hogy az adott korban élő emberek épp ugyanazt érezték, mint mi, de bizonyára valami hasonlót érezhettek, hiszen bár sok minden változott velünk és körülöttünk az elmúlt évszázadok alatt, a legalapvetőbb dolgok, amilyenek az érzelmek is, nem változtak. Talán megváltozott az, ahogyan kifejezzük a szeretetünket, a szerelmünket, maga az érzés azonban ugyanaz maradt. Úgy gondolom, hogy a zene is ugyanilyen alapvető emberi dolog, és épp ezért lehet az egyik legjobb eszköze annak, hogy segítségével jobban tisztábban láthassuk a történelmünket.

BA: Lehetséges, hogy a múlt zenéjén keresztül megértsük a jelen történelmét is?

JS: Ha talán a jelen történelmét nem is érthetjük meg, jobbá tehetjük a jövő terveit. A történelmünk egyik legmeghatározóbb része, hogy nagyon gyorsan elfelejtünk dolgokat, és nem emlékezünk. Ugyanazokat a hibákat követjük el: az I. világháborút követően például alig kellett eltelnie néhány évnek, és máris kezdtük a következőt. Ma szerencsére talán más a helyzet, mégis megannyi olyan konfliktus van – gondoljunk csak Vietnámra, Irakra vagy Afganisztánra –, ahol ugyanazokat a szörnyű hibákat ismételjük újra meg újra. Azt gondoljuk, hogy ezek a konfliktusok megoldhatóak katonai úton, megoldhatóak azzal, ha bombázzuk az embereket, ez azonban nincs így. A béke megteremtéséhez erőszak helyett párbeszédre és megértésre van szükség. A zene pedig az egyik legjobb eszköz arra, hogy párbeszédet teremtsünk különböző kultúrájú vagy különböző vallású emberek között.

BA: 2009-ben a kultúrák közti párbeszéd iránti kiemelkedő zenei elkötelezettségéért UNESCO „Művész a békéért” (Artist for Peace) díjat kapott. Hogyan látja a saját szerepét ebben a párbeszédben?

JS: Az én szerepem nem túl nagy, hiszen csak korlátozott térben, azokkal a művészekkel tehetek az ügyért, akikkel együtt zenélünk. A koncertjeinken különböző kultúrákból érkező zenészek játszanak együtt, ezt az elvet követtük többek között a Jerusalem, az Istanbul vagy az Orient-Occident projektjeinkben is. Úgy látom, hogy a közönség számára nagyon sokat jelent, hogy a színpadon olyan embereket láthat együtt zenélni, akik bár ellenséges városokból jönnek, ha zenéről van szó, igazán meg tudják érteni egymást. Azt azonban mindig hangsúlyoznom kell, hogy a zene csak akkor működhet, ha az embereknek nem kell rettegniük az erőszaktól, ha mindenkinek van hol laknia, ha mindenki részesül legalább minimális oktatásban, és tud hova fordulni, ha az egészségével baj van. Ezek mind olyan minimumok, amelyek szükségesek az emberi méltósághoz, és ha ezek nem adottak, a zene legfeljebb csak feledtetni tudja a problémákat, de megoldani nem tudja azokat.

BA: Említette, hogy nem tud valakivel igazán együtt zenélni, ha emberileg nincsenek egy hullámhosszon. Hogyan valósul meg ez a gondolat a Concert des Nations együttesével kapcsolatban?

JS: Mikor zenélünk, kitárjuk a szívünket. Számomra ez nem lehetséges akkor, ha valakivel ellenséges a viszonyom, vagy nem vagyunk egy véleményen. Az utóbbi projektekben nagyon jó tapasztalataim voltak ezen a téren: az Istanbul projektben például örmény és török zenészek kerültek a zenén keresztül kapcsolatba egymással. Mikor egy török indulót vettünk fel, az egyik örmény zenész ezt mondta nekem: „Jordi, nem kérheted tőlünk, hogy török zenét játsszunk, hiszen ismered a történelmünket.” „Igen, tudom, hogy mi történt – válaszoltam –, és tudom, hogy régen mennyit szenvedtetek, ez viszont egy másik kor. Ezek a török zenészek mind a barátaid, nem ellenségek.” Ahhoz, hogy barátokként együtt zenéljünk, el kell fogadnunk a történelmi helyzetünket, és meg kell tudnunk bocsátani. Ugyanez a kapcsolat létrejöhet palesztinok és az izraeliek, vagy bármilyen különböző vallású és kultúrájú zenészek között.

BA: A Concert des Nations névválasztása is ezt a gondolatot képviseli?

JS: Igen, természetesen. A név ugyanakkor Couperin Les nations című gyűjteményére is utal, amely gyönyörű zene. Az együttesben különböző nemzetiségű emberek zenélnek együtt: nem a származásunk, hanem a zenei érzékenységünk és a művészi együttműködésünk az, ami összetart minket.

BA: Tudna mesélni néhány szót arról, hogyan készültek a zeneakadémiai koncertre, a Musikalisches Opfer előadására?

JS: A Musikalisches Opfer régóta a repertoárunk része, még 2001-ben vettük lemezre, és azóta is számos koncerten játszottuk. A felvétel idején nagyon mélyen megismertük a zenei szövetet, és rengeteget foglalkoztunk a művel. A koncertek előtt néhány nappal mindig újra összejövünk, és a zenén keresztül minden hamar a helyére kerül. Azt gondolom, hogy egy jó koncerthez nem szabad túl sokat próbálni, csak kellően oda kell figyelnünk egymásra, hogy aztán a koncertet friss energiákkal, az együtt zenélés örömével tölthessük meg. Egy kicsit mindig kockáztatnunk kell, a spontaneitás hihetetlenül fontos ebben a zenében.

BA: Koncertprogramjaihoz mindig komoly kutatások kapcsolódnak. Egyedül foglalkozik az előkészületekkel, vagy bevonja azokat a zenészeket is, akik részt vesznek az adott produkcióban?

JS: A Musikalisches Opfer esetén például a csembalista Pierre Hantaï vállalt nagy szerepet a kutatásban, és minden projektünkhöz hozzátartozik, hogy egy-egy kiemelkedő zenész egy hozzá közelálló területen speciális kutatást végez. Én is nagyon sokat olvasok és kutatok, hatalmas könyvtáram van. Mindig nagyon boldog vagyok, ha új dolgokat fedezhetek fel, most például két egészen új projekten is dolgozom.

BA: Milyen tervekről van szó?

JS: Az egyik az Iszlám útja, amely Ibn Battútához, az arab világ Marco Polójához kapcsolódik. Battúta 1300 körül született, és elképesztően hosszú utat járt be a Földközi-tenger vidékétől kezdve Palesztinán, Szírián és Madagaszkáron át egészen Kínáig és Indiáig. Ezt az utat dolgozzuk fel zenében, és épp olyan indiai és észak-kínai zenészeket keresek, akiket összehozhatnánk ebben a zenei utazásban.

Júniusban kerül sor a rabszolgaság útjáról szóló műsorunk első koncertjére, amelynek keretein belül afrikai és dél-amerikai rabszolgák leszármazottainak hagyományait és a zenéjükbe beépített keresztény tradíciókat kapcsolunk össze egymással. Így szeretnénk reflektálni arra a tragédiára, amely során a nyugati országok több száz éven keresztül, több mint 25 millió rabszolgát hurcoltak el és dolgoztattak (gyakran halálra). Ezeknek az embereknek szörnyű életük volt, nem voltak jogaik, akármikor megölhették őket. A zene segítségével emlékezhetünk az áldozatokra, és az emlékezés rávilágíthat arra is, mekkora felelősségünk van ma az emberek megsegítésében. Gyakran úgy érzem, mintha elfelejtettük volna, mit kell tennünk. Európa anyagi gazdagsága, az udvarok fényűzése a 16-18. században csak azért volt lehetséges, mert emberek millióit évekig gyakorlatilag ingyen dolgoztatták. Ennek ellenére sokszor ma sem vagyunk képesek azt mondani, hogy igenis felelősek vagyunk az emberekért Afrikában, és segítséggel tartozunk nekik.

BA: Sok zenész van, aki úgy gondolja, hogy a művészeknek nem kell foglalkozniuk politikával, és jobb, ha inkább nem nyilvánítanak véleményt társadalmi kérdésekben. Úgy tűnik számomra, hogy mindaz, amiről Ön beszél, elég nagy részben a politikáról is szól.

JS: Ha egy művész azt mondja, hogy nem kell foglalkoznunk politikával, ezzel már eleve egy politikai kijelentést tesz. Azt mondani, hogy nekem ehhez semmi közöm, az is egyfajta politikai pozíció, mégpedig egy elég negatív pozíció. Mindennek, amit a társadalmunkban vagy a társadalmunkért teszünk, politikai következménye van. Mondhatjuk persze, hogy mi csak zenélünk, és mindenki más csináljon, amit akar, de azt gondolom, hogy olyan időben élünk, amikor legalább a közvetlen környezetünkért felelősséget kell vállalnunk. Szerintem mindenki felelős legalább azért, hogy béke legyen a családjában és azon a helyen, ahol él. Nem tudunk egyedül, kapcsolatok nélkül élni, ezek a kapcsolatok pedig felelősséggel járnak. És nem várhatjuk, hogy a politikusok majd mindent megoldanak, ez nem így működik.