playliszt

Egy holland feltaláló 1814-ben készítette el egy mechanikus zenélő szerkezet prototípusát, mely alig néhány év múlva hatalmas karriert futott be, Beethoven és Salieri is lelkes hívévé szegődött. A metronómot ma már az okostelefonokon is kattogtatják.

A zenei tempók meghatározása a 19. század első évtizedében vált akkut problémává. Bachnak és kortársainak még elég volt egy-egy táncra (pl. gavotte, menüett, gigue) vagy olasz jelzőre (Allegro, Andante, Adagio) hivatkozni, és a következő generációk is elboldogultak néhány közbülső fokozat megjelölésével. A hagyomány mindent elrendezett.

A Beethoven-kortársak számára azonban ez a hagyomány mintha már nem lett volna magától értetődő. Maga a mester is érezhette ezt, hiszen kottái hemzsegnek a tempóra vonatkozó hosszadalmas körülírásoktól, gyakran már nem is olaszul, hanem németül. Ekkor már úgy tűnt, hogy az ember nyugalmi állapotban tapasztalt szívverése nem kellően pontos kiindulási alap, szükség volna valamilyen objektív mérőszámra, illetve egy olyan szerkezetre, mely a muzsikusokat gyakorlás közben is segíti a helyes tempó megtartásában.

Az első sikeres megoldás az amszterdami Dietrich Nikolaus Winkel (1777-1826) nevéhez fűződik. Különböző sebességekre kalibrálható, rugós szerkezetű óramű-mechanikát használt, készüléke a „cronometer” nevet kapta.

Johann Nepomuk Mälzel ugyanebben az időben készítette el a maga szerkezetét, mely pontatlan volt, használata körülményes. Beethoven sem lelkesedett érte, de nyilvánosan – akkoriban még jó üzleti kapcsolatban állt Mälzellel – nem kritizálta.

Az ügyeskedő, jó szimatú, számos technikai újítást (és szélhámosságot) jegyző, zene-automatákat (például trombita-gépet) és Kempelen Farkas nyomán sakkozó szerkezetet is készítő Mälzel (1772-1838) azonnal észrevette Winkel megoldásának zsenialitását, gyorsan lemásolta és saját találmányaként jelentette be Párizsban és Londonban. Saját magáról, Mälzel-metronómnak nevezte el, a készüléken beállítható értékek az MM-számok. (Az MM-számok nem azonosak a manapság elterjedő BPM – beat per minute – értékkel.)

Beethoven az elsők között volt, aki műveit (a korábban komponáltak egy részét is) ellátta ezekkel a mérőszámokkal, 1817-ben pedig a korszak egyik legtekintélyesebb zenei szaklapjában (Allgemeine musikalisches Zeitung) csatlakozott egy petícióhoz, mely a metronóm széleskörű elterjesztése mellett érvelt. Minden adva volt tehát a sorozatgyártott termék üzleti sikeréhez. Mälzel nem is csalódott, Winkel pedig hiába pereskedett. Aligha volt kétséges, hogy kié a szabadalom, amikor Winkel halálakor egy angol zenei lap, a The Harmonicon nekrológot közölt a holland feltalálóról egyértelműen fogalmazott: „A metronómot, bár mindenki  Mälzelként emlegeti, Winkelről kellene elnevezni, hiszen az alapötlet az övé”.

Molnár Szabolcs