playliszt

Túl hosszú… – csak hogy előre lelőjem a beszámoló poénját. Ha Philip Glass zenéjét minimalistának nevezzük, akkor mindenképp hosszú, ha színházi zenének hívjuk – ahogy ő szereti –, akkor viszont hol a színház?! A szerző március 22-én adott koncertet a Művészetek Palotájában.

Kicsit igazságtalan vagyok, hiszen a hangverseny második felében, ha nem is színház, de képek támogatták a zenét. A filmzenei koncertek valamivel ritkább, de fényévekkel hatásosabb és szórakoztatóbb változataként a szerző által feldolgozott La Belle et la Bête (A szépség és a szörnyeteg) című Jean Cocteau-film a vetítőn kísérte a kísérőzenét. De ne rohanjunk ennyire előre! Az élményhez szorosan hozzátartozik a koncert első része. Philip Glass játszotta saját műveit zongorán. A közönség kitörő lelkesedéssel fogadta a szerzőt, és ez a lelkesedés a félidő végére sem hagyott alább.

 Jelenet Jean Cocteau 1946-os A szépség és a Szörnyeteg című filmjéből

Mintha kétféleképpen múlt volna az idő, mert bár szokatlan gyorsasággal értünk el a szünetig, az egyes műveket vontatottnak éreztem. És most nem a repetitív, ezerszer ismételt szakaszokra gondolok, hanem az ezerszer ismételt szakaszok ezerszer való ismétlésére… Hogyha a szerző úgy dönt, hogy fejleszti zenéjének anyagát (márpedig a Mad Rush zenei anyaga fejlődik), akkor kifejezetten kellemetlen, amikor az előrehaladó dramaturgia visszatér a kezdőponthoz… pláne többször… Az sem segítette a kimozdulást ebből az állapotból, hogy a Metamorphoses című sorozat egyes darabjainak kezdete újabb és újabb visszalépést jelentett, hasonló origót, mint amihez a darabokon belüli törések vezetnek el.

Amit hallottunk, egysíkú és unalmas volt. Az érdekes az egészben csak az, hogy Steve Reich zenéje – mely sokkal monotonabbnak tűnik, és sokkal terjedelmesebb – képes fenntartani az érdeklődésemet, Philip Glass műveit hallgatva viszont lankad a figyelmem. Pedig Glassnál sűrűbbek a történések. Ám ezek a sűrű történések mintha összeférhetetlenek volnának a minimalista zene folyamat jellegével, így a zenei építkezés újra és újra megtörik.Úgy történik valami, hogy nem történik semmi…Reich esetében azt az egyetlen plusz hangot, amit húsz perc várakozás után kapunk, nem veszítjük el a darab folyamán. A ritmusok és hangszínek különleges élményt nyújtanak.Úgy nem történik semmi, hogy történik valami…Glass önmagukba vissza-visszatérő kompozíciói épp a hirtelen váltások, a félbehagyott zenei fejlesztések miatt megakasztják – legalábbis számomra – a meditatív transz-hangulatot.

Philip Glass

A szünet után hasonló zenével találkoztunk, ám a zenekar, az énekesek és a filmvetítés, illetve ezek együttműködése ideig-óráig kifejezetten izgalmassá tette a koncertet. A háromszor két szintetizátor és a maréknyi fúvós olyan hangzást hozott létre, melyben nem mindig volt egyértelmű: akusztikus, vagy digitális hangot hallunk éppen. A valódi és szintetikus hangok egyvelege folytonos lebegést teremtett. Izgulni és örülni lehetett, hogy sikerül-e az élő szinkron, ugyanis Glass a film párbeszédeinek helyére vokális szólamokat komponált. Bámulatos karmesteri teljesítmény (és persze a több száz előadás rutinja), hogy az esetek túlnyomó többségében szó szerint teljesen szinkronban volt kép és hang. Szórakoztató maga az 1946-os film is.

Egy darabig…

Túl hosszú… Megint csak ezt tudom mondani. Kilencven percen keresztül hallgatni ezt a kétségkívül érdekes, de folyamatosan egy helyben toporgó zenét, miközben a film cselekménye (a maga módján) halad előre, fárasztó és unalmas. Operának kevés, kísérőzenének sok, zenés filmnek kevés, némafilmnek sok… Érdekesség, kísérlet, kuriózum – ha húsz percig tart. S megint csak a visszatérések… Egyazon, szintetizátoron megszólaltatott skála nem fejezheti ki a félelmet, a hatalmat, az irigységet és a gyöngédséget is! A zenei stílus ismételten ütközik, ezúttal a film műfajával. A zene vagy fejezzen ki valamit, vagy ne terhelje magát felesleges társításokkal.

Az előadói teljesítmény, a szerző életműve előtti tiszteletadás és Cocteau filmje óriási sikert aratott, de a tapsvihar (az elhangzott darabok tükrében) túl hosszú…

Mona Dániel