playliszt

121 éve, a XIX. század végén, 1893. március 23-án látta meg a napvilágot Vecsey Ferenc Budapesten.

Zeneszerető családba érkezett. Édesanyja remekül zongorázott, édesapja képzett hegedűs volt, otthonuk tele volt Beethoven, Mozart és Bach-muzsikával. A kisfiú, akinek keresztapja, dr. Frank után a Frenki becenevet adták, ötéves lehetett, mikor apja észrevette kiemelkedő zenei képességeit. Tanítgatni kezdte a hegedűjáték alapelemeire. Két év múlva, hétévesen bemutatták Hubay Jenőnek, a kor egyik legelismertebb zenepedagógusának. Hubay előbb magánúton képezte, majd amikor a kisfiú betöltötte nyolcadik életévét, hivatalosan is felvette a Zeneakadémiára.

Különböző életrajzi források eltérően jelölik meg Vecsey Ferenc debütálásának időpontját. A magyarországi bemutatkozást a legtöbb lexikon 1899-re teszi, a nagy eseményre Tátraszéplakon került sor. Külföldön 1903-ban lépett fel először, frenetikus sikerrel. Egy hónap alatt az egész világ megismerte az új magyar csodagyerek nevét. Hubay Jenő írja: „Az első város, ahol játszott, Berlin volt. Én Joachim Józsefhez adtam neki ajánló sorokat. Joachim, ki ellenszenvvel viseltetett a csodagyerekek szereplése iránt, ajánlatom folytán mégis meghallgatta, és Hermann Wolfnak, a híres hangversenyrendezőnek a következőket mondta: Nem találok szavakat… hetvenkét esztendőt értem meg anélkül, hogy ilyen csodának valaha is hitelt adtam volna, amilyennek most magam vagyok tanúja”.

Kiválóan sikerült berlini bemutatkozása után a világ impresszáriói két kézzel kaptak utána. 1904-től angol, német és orosz turnék követték egymást. Egy akkoriban megjelent magyar újság tréfásan így ír a kisfiú sikeréről: „A kis Frenki még alig tízéves, de már nénizi az orosz cárnét és az angol királynőt”. Ugyanezen időben a Times zenekritikusa így lelkendezett: „Oly precízen és könnyedén győz le minden technikai nehézséget, stílusa oly érett, hogy a hallgató számára szinte lehetetlen a hallottak azonosítása azzal a kedves fiúval, aki előtte áll”. És még egy kritika, 1905-ös, Egyesült Államok-beli körútjáról. Az Ohio News írja: „Néhány hitetlen azt állította, hogy a csodák ideje lejárt. Ma azonban csoda történt, és egy nagy, élő varázslat vándorol városról városra és ejt mindenkit bámulatba. Igazi zseni, megmagyarázhatatlan és bámulatos, mélysége határtalan, és nincs tudomány, amely a lényegére magyarázatot adna”.

Vecsey Ferenc és Joachim József

Máris meredeken felfelé ívelő karrierje ellenére édesapja bölcsen belátta, hogy fiának még nagyon sokat kell tanulnia. Minden évben a nyár egy részére hazahívta fiát Nógrád-megyei birtokukra, hogy kipihenje magát, valamint hogy repertoárját Hubayval tökéletesítse és bővítse. Vecsey Ferenc fő tartózkodási helye 1907-től Berlin volt, itt a Zeneművészeti Főiskolán összhangzattanból és ellenpontból Paul Juon professzor tanítványa volt.

Vecsey 1907-ben, a zeneakadémia új épületének avatási ünnepségén mutatta be tanárának, Hubay Jenőnek III., g-moll hegedűversenyét. A mester a koncertet neki írta. A kompozíció méltó szerzőjéhez: a legapróbb részeiben is kimunkált alkotás, amely bravúros módon vonultatja fel a virtuóz hegedűjáték minden elemét. A mű negyedik tétele, a Finale a hegedűirodalom legnagyobb technikai igényű kihívásai közé tartozik. A magyarországi bemutatót ismét külföldi hangversenyek követték. A Hubay-mű berlini bemutatóján még egy darab szerepelt, Bach két hegedűre írott versenyműve, melyben Vecsey Ferenc partnere tanára, Hubay Jenő volt személyesen.

Vecsey az 1910-es évek elején, elsősorban saját maga számára kezdett karakterdarabokat komponálni. Ebben is, mint a hegedűjáték terén, Hubay volt a példaképe. Nem törekedett újításokra, nem keresett új utakat. A meglévő kifejezésmódokat próbálta felhasználni arra, hogy rögzítse vele saját zenei gondolatait, világát. Saját mozdulatait, virtuozitását öntötte formába, csodálatos hangszínével elkápráztatta a közönségét. 1912-ben jelentek meg első művei, az Ella Hoyos grófnőnek ajánlott Trois morceaux, a Három darab.

1910-től Vecsey, noha csak 17 éves volt, a felnőtt, érett művészek életét élte. Hangversenyzett és zenét szerzett. A kritikák magasztalják, a hangversenyszervezők könyörögnek egy-egy fellépésért. Papp Viktor egyik 1940-ben megjelent könyvében a következőképp jellemzi Vecsey játékát: „Ő a legnagyobb magyar hegedűművész! Melódiáiban kavarog a szeszélyes alföldi szél, a tilinkó szava, a nádas rejtelmes zizzenése. A Tisza hömpölygő hullámzása szólt belőle titkon akkor is, ha Bachot, Tartinit vagy Paganinit játszott. Játékát férfias erő jellemzi. A tökéletességig tiszta, eszményien szép tónus uralja hangjait. Mondják: a hegedűn a jobbkéz: a szív, a balkéz: az ész. Vecseynél mindekettő annyira tökéletes volt, hogy egyiket a másik előnyére nem kifogásolhatjuk”.

Ugyanezen szerző egy másik, 1918-ban megjelent írásában azonban így ír Vecseyről: „Önbizalma és önérzete nem tisztán a művész önérzete s az alkotó önbizalma, hanem egy kis magyaros elkapatottság és csodagyermekségének háncsa. Nála kifogástalanabb hegedülőmasina nincs, és mégis, hangversenyeinek végén hideg szívvel, csaknem úgy megyünk ki a teremből, ahogy jöttünk. A felénk áradó érzelem, melegség nem más, mint manír. Megmarad bennünk a kérdés: hogyan tökéletesebb az előadóművész produkciója: ha érezzük, hogy átéli érzéseit, vagy csak mutatja, hogy ezt a részt így és így kell játszani, hogy hatása legyen. Vecsey Bach Air-jét tökéletesen játszva, akár pecsenyét is ehetnék közben, ha lenne még két keze. Aki ezt nem érzi ki Vecsey játékából (és ez a többség), annak természetesen ő a legnagyobb hegedűművész.”

Ha már Bach-nál, a pecsenyeevésnél és a kritikáknál tartunk, álljon itt még egy. Tóth Aladár írja a Nyugat című folyóiratban, 1926 derekán: „Az a bizonyos "feu sacré (szent tűz)" nem lobog Vecsey Ferenc hegedűjátékában. Legalább is nem a szó szokványos értelmében. Vecsey zseni ugyan, a ’szolidság’ zsenije, vagyis zseniálisan ’szolid’. Az ideál, melyet művészete szolgál, nem az emberi lélek mély és elementáris egyéni megnyilatkozása. Olyan ideál ez, mely belső életünk problémáitól, lelkünk egyéni alkatától függetlenül, közös ideálja minden jólnevelt, előkelő gondolkodású, kulturált ízlésű embernek: a művészi illem szabályai szerint hegedülni, hogy minden tökéletes és arányosan elosztott legyen, minden frázis előtt, annak rangja és pozíciója szerint többé vagy kevésbé mélyen meghajolni, a művészi tapintatnak eszményi példáját adni, egyszóval az előkelőség simaságával és biztosságával mozogni a zenei hangok társaságában. Olyan Vecsey hegedűjátéka, mint mikor egy gróf beáll a múzsákhoz cigányprímásnak. Mondanunk sem kell, az ilyen prímás sohasem tolakodó, inkább hűvös eleganciájú, mintha glaszékesztyűs kézben tartaná a vonót. Az ilyen előkelő gentry-modorhoz hozzátartozik valami komoly, gavallérosan érzelmes férfiasság is s ez Vecsey játékának egyik legnépszerűbb varázsa. Papp Viktor jóízű megállapítása jut eszünkbe: ’Vecsey Bach Air-jét tökéletesen játszva, közben pecsenyét is ehetnék, ha volna még két keze.’ Ez igaz, de hozzá kell tennünk: bár meg tudná enni játék közben is a pecsenyét, ha volna még két keze, még sem tenné. Visszatartaná ettől finom, komoly ízlése. És éppen ez különbözteti meg nagy hegedűsünket az olcsó virtuózoktól, a parvenü technikamilliárdosoktól, akik lépten-nyomon visszaélnek ’vagyoni helyzetükkel’. Vecsey virtuozitása sohasem oktalan pazarlás, de mindig szolid befektetés”.

Vecsey Ferenc külsejére nézve nyúlánk, megnyerő, elegáns fellépésű volt. Volt valami huszáros vonás a lényében. Vonóját játék előtt úgy tartotta, mintha vívni készülne. Férfias volt, határozott és öntudatos. Sötét szeméből sugárzott az értelem, a tetterő és az intelligencia. Ő volt a tipikus magyar „úrfi”.

Magánélete csöndes, botrányoktól mentes volt. 1911-ben a Római Világkiállítás alkalmából három hangversenyre kérték fel. Ezek egyikén olyan sikeresen szerepelt, hogy innentől kezdve egyre gyakrabban hívták Olaszországba koncertezni. Itt ismerkedett meg Giulia Baldeschi grófnővel, akit 1924-ben feleségül is vett. Röviddel házasságkötésük után Velencében telepedtek le. Noha folytatta a koncertezést, több időt fordított ezután a pihenésre és a művelődésre. Igen kedvelte a keleti filozófiákat. Felesége kedvéért a református vallásról áttért a katolikusra, de életének utolsó esztendeiben elterjedt róla, hogy buddhistává vált.

Vecsey 1935. április 6-án, negyvenkét évesen hunyt el. Halálakor Hubay Jenő írt nekrológot a Pesti Naplóba, korábban már idéztem ebből a levélből. Íme, így zárja sorait Vecsey egykori mestere: „Rendkívül nagy vesztesége a magyar zeneművészetnek a halála! Ő ugyan nagy művészetét az egész világon ragyogtatta, szíve azonban mindig szülőföldjéért dobogott, melynek ősi típusát képviselte és kiben a magyar géniusz oly fényes kifejezésre jutott.”

Playliszt