playliszt

A Fazekas György brácsaművész szerkesztésében és szervezésében megvalósuló koncerten Bach egyik legtöbbet idézett kompozíciója tucatszor hangzott el. Mégsem untuk meg.

A darab a Gottes Zeit ist allerbeste Zeit (Actus tragicus, BWV. 106) című gyászkantáta hangszeres bevezetője, a Sonatina volt, s amint afféle ritornell, bevezette, lekerekítette és két alkalommal megszakította azt a zenefolyamot, mely nyolc komponista zenei kommentárjaiból állt. Fazekas György arra kérte fel a nyolc szerzőt, hogy a rendelkezése álló apparátust (vonóskvintett, két fuvola, zongora) figyelembe véve írjanak kiegészítő tételeket, variációkat Bach darabjához.

Johann Sebastian Bach

A kamaraegyüttes (jegyezzük meg a nevét: Sectio aurea) 2010-ben jött létre, kifejezetten azzal a szándékkal, hogy méltatlanul elfeledett műveket, átiratokat szólaltasson meg, illetve hogy találkozási felületet biztosítson újszerű kezdeményezéseknek. Ebben az esetben maga a zenekarvezető állt elő a kezdeményezéssel, az elkészült darabok pedig saját gyűjteményét gazdagítják. A Fiatal Magyar Zeneszerző Generáció Antológiája (GE-ANT) „csak” egy éve létezik, ám a FUGA (Budapesti Építészeti Központ) máris egy koncertsorozattal segíti a csapat és a vállalkozás sikerét. A FUGA ugyanis – hátha valaki még nem tudja – a budapesti koncertélet leginnovatívabb, leginkább kísérletező hangversenyhelyszíne és műhelye.

A Sonatina (youtube-ra fel!) megunhatatlan csoda, akárhányszor hallgatja meg az ember, mindig újabb és újabb harmóniai kanyarokra, meglepetésekre lesz figyelmes, ugyanakkor az a fajta egyszerű zene, melyről az ember nehezen hiszi el, hogy voltak évezredek, amikor még nem létezett. Első elhangzása kvázi-autentikus volt, két furulya (Nagy Judit, Bán Máté) játszotta a legfelső szólamot.

Az első változat (Subicz Gábor: ’parafrázis 106’) egyfajta analitikus olvasatnak, szerkezeti átvilágításnak tűnt. Ami az eredetiben meglepetésként működik, itt „pusztán” ráismerés, s ekként végül is csak árnyékszerepet képes játszani. A bachi mintától távolabbra lépett Szalai Katalin darabja (Sonatina – változat egy Bach-tételre), egy önálló invencióval kialakított, mozgalmasabb hangfelületet ütközetett a Sonatina tematikus töredékeivel, a hangszerelés sokat megőrzött abból az alakból, melyet a koncert legelején ismertünk meg. A végeredmény kifejezetten tetszetős volt.

Futó Balázs

Futó Balázs (In ihm leben, in ihm sterben) egy kisebb részletből építette fel a maga változatát, sokáig érezhettük úgy, hogy nem is ismerünk majd rá az „egészre”, ám egy pillanatban, miként „cseppben a tenger” egyszer csak kiragyogott a bachi mű teljessége.

Bán Máté tradicionálisabb átirata után Balogh Máté három aforizmája következett (tra) – úgy tűnt, hogy a Bán-átirat és ez a speciális Balogh-parafrázis szorosabban összekapcsolódik –, barokk terminológiával élve a szerző a figuráról az affektusra helyezte át a hangsúlyt, s az affektusok Webernre, Kurtágra hivatkozó gesztusokban nyilatkoztak meg.

Zombola Péter egy speciális nagyítóval pásztázta végig a Bach-zene harmóniai processzusát, bizonyos pillanatokat felnagyított, mások felett gyorsan tovasiklott, s ekként olyan együttállásokat tett nyilvánvalóvá és érzékivé, melyek az eredeti alakban is jelen vannak ugyan, de nem biztos, hogy komolyabb jelentőségre tesznek szert. A darab címe (Pre-Sonatina) világosan juttatta kifejezésre, hogy Zombola milyen funkciót (a sonatina prelúdiuma) képzelt el.

Zombola Péter

Ha Balogh Máté az affektus felől közelített, akkor Barta Gergely darabja (Arabeszk) bizonyosan a figurák felől. Nagy fantáziával és kedvvel tropizálta a zenei alapanyagot, ráírt, díszített és kibővített, a megbolygatott és megborzolt felszín le is takarta a fundamentális réteget.

Futó és Balogh előadásában hangzott el az Actus tragicus híres, koncerteken gyakran hallott, Kurtág György féle négykezes átirata (a Kurtág-házaspár koncertjeinek egyik elmaradhatatlan száma). Ezt Követte Ott Rezső romantikus értelemben vett parafrázisa (Sonata für die allerbeste Zeit), majd Bánkövi Gyula zenei performance-a (Tactus articulatus), melynek végén a hegedűsök körbeállják a sírba eresztésre váró nagybőgőt. Színtiszta groteszk, mintha maga Örkény István „súgta” volna. S innen már nem is tudtunk szabadulni a színházi atmoszférától: az utolsó jelenet Bachnak jutott, a Sonatina a szomszéd teremből, egy résnyire nyitott ajtón keresztül szólalt meg.

A pompásan felépített dramaturgia szerint bonyolított koncerten elhangzott két „idegen” darab is (de a dramaturgia furcsa mód ettől nem sérült), Ottorino Respighi Il tramonto című kvartettkíséretes dala (Szatmáry Judit szép hangon, muzikálisan adta elő, majd az évek múlásával a színek is megjönnek) és Paul Hindemith brácsára és zongorára szerzett Gyászzenéje (Fazekas György tanára, Tóth Zoltán emlékének ajánlotta az előadást).

Gondolatgazdag este volt. 2014-re még két hasonlót ígérnek.

Molnár Szabolcs

(FUGA, 2013. december 15.)