playliszt

Állítólag zenetudósok hada vitatkozik sok-sok éve azon, hogy Don Giovanni és Zerlina között megtörténik-e a dolog a híres duett végén, mielőtt Donna Elvira beviharzik vagy sem.

Néhány évvel ezelőtt hivatalos teendőim külországba szólítottak (direkt ködösítek, nem szeretnék megbántani senkit, ez nem hivatalos kritika, csak egy jó hangulatú emlék). Ezek a minden évben megrendezett konferenciák általában úgy zajlanak, hogy a hivatalos munka végén a házigazda ország meghívta a társaságot egy koncertre. Jobbnál-jobb hangversenyeket hallgattam meg így.

Ez alkalommal a napirendben semmi sem szerepelt, üresen hagyták a péntek esténket. Azt hittük, ez csak feledékenység, és páran összefogtunk, hogy önjáróan vegyünk magunknak aznap estére valami jegyet. Szerencsénk volt, a helyi operaház épp a Don Giovannit játszotta és még volt néhány hely. Lecsaptunk rá, és ebédnél büszkén meséltük a helyieknek - alig vettük észre, hogy elsápadnak…

Eljött a nagy este. A zenekar a húrok közé csapott, nagyon hamar felfedve, hogy a várható élmény messze elmarad majd a Metropolitan vagy a milánói Scala előadásaitól. Nem baj, ettől még lehet jó az este. Elég hamar elérkeztünk a híres La ci darem la mano-kettőshöz, amelyben Don Giovanni nekiáll fűzni a Zerlinát. Mint a cikk elején utaltam rá, ez az a rész, ahol a partitúra kétségek közt hagyta az utókort, hadd tűnődjenek a ráérős emberek azon, hogy volt-e ideje a nőcsábász lovagnak elvenni a menyasszony ártatlanságát. A rendezők világszerte finoman kidomborítják a szituáció erotikáját, a duett végén elhangzó Andiam!-ra a legtöbben kéz a kézben próbálnak távozni a színről, vagy ilyesmi…

Hát ez a rendezés nem sok izgalmas töprengenivalót hagyott a közönségnek. A kettős végén láthatatlan kezek nagy lendülettel belöktek egy nyoszolyát balról. Amint a színpad közepére ért, Don Giovanni szó szerint hanyatt lökte Zerlinát és rávetette magát, félreérthetetlen mozdulatokkal folytatva a jelenetet, egészen addig, amíg a zenekar lapozott és bele nem csapott a következő részbe.

Körülnéztem a közönség arcát figyelve, és nem csak én döbbentem meg. Mondhatjuk, hogy minden rendező a szabad akarata szerint bánik el minden librettóval, ezt hívjuk művészi szabadságnak, de ezzel nem csak a fantáziámat csapták agyon, de a zene báját is elvették. Sok újításra, vakmerő kísérletre szoktam mondani magamban, hogy ez Mozartnak is tetszene, de erről a rendezésről inkább azt gondolom, hogy Wolfi csüggedten csóválta volna a fejét, ha ott ül mellettem a publikum soraiban.

Playliszt