playliszt

Mikor Margaret Thatcher arról töprengett, mi is a tökéletes hatalom, arra jutott, hogy a karmesterség. „Irigy volt rám – mondta Herbert von Karajan – mivel az emberek mindig azt csinálták, amit kértem.” A hatalom azonban csupán egy káprázat, mely elhalványul, ahogy közelebb kerülünk hozzá. Amit Thatcher asszony látott, az csupán látszat, félrevezetés volt, sosem a lényeg. Lehet, hogy a nagy karmestereké a dicsőség, de van valaki más, aki a háttérből irányít. Mindenfajta hatalom mögött ott áll egy nagyobb erő. Minden karmester mögött ott állt Ronald Wilford.

Nehéz most Wilfordról gondolkodni, aki múlt héten hunyt el 87 éves korában, bárminemű csodálat vagy megbecsültség nélkül. Egy autodidakta machiavelliánus volt, a zene Mandelsonja, aki feltalálta a „nagy karmester” képzetét, és a Columbia Artists (CAMI) elnökeként ennek eladásából hihetetlen mennyiségű profitra tett szert.

Egy Wilford-karmester rekordára egy első vonalbeli amerikai zenekarban 3 millió dollár volt 14 heti munkáért. Maestrói, akik három kontinensen kaptak rendszeresen munkát, szemérmetlenül gazdaggá váltak, és messze eltávolodtak azoktól a zenészektől, akik teljesítették a parancsaikat. A karmester volt a bankár, a többiek a balekok. A paradoxon, hogy Wilford, miközben látszólag mindenhatóvá tette a karmestereket, valójában halálosan meggyengítette ezt a társadalmat, szinte teljesen tehetetlenül magára hagyva őt halálos ágyán.

Minden fontos muzsikus a klasszikus zenei világban képviselt valamifajta álláspontot Ronald Wilforddal kapcsolatban. Egy este például Wilford bement Lorin Maazel zöld szobájába, koncert utáni hízelgésekkel halmozva el a művészt. Lorin megragadta őt a nyakánál fogva, a falnak lökte (így mesélte), és a fülébe morogta: „Mielőtt bevégzem, Wilford, megvásárlom az egész üzleted, és az utcára doblak.”

Sir Colin Davis, ezzel szemben, olyannyira nagyra becsülte Wilfordot, hogy miután elolvasta a róla írt fejezetemet a Maestro!- A karmestermítosz-ban, Davis nem beszélt velem soha többé. Wilford ugyanis kiragadta Davist az angliai ismeretlenség állóvízéből, és egy jól fizető müncheni poszthoz segítette. Ő juttata Riccardo Mutit Philadelphiába, Neville Marrinert Minnesotába, Seiji Ozawát Bostonba. Az ő érdeme, hogy André Previn hollywood-i zongorista sokadvonalbeli vidéki zenekarokat követően végül a Londoni Szimfonikus Zenekarhoz szerződött. Wilford 111 zenei igazgatónak egyengette a karrierjét – nem kevesebb, mint száz ember írta alá születésnapi üdvözlőlapját.

James Levine volt az igazi adu a kezében. Jim egy srác volt Cincinnatiből, akit Wilford 28 évesen felkarolt, és a Metropolitan Opera vezető karmesteri pozíciójához segítette. Azzal, hogy Levine-t odajuttata, közvetlen kapu nyílt meg előtte Amerika leggazdagabb operaházába. A Metropolitan jelenlegi vezérigazgatója, Peter Gelb, Wilford egykori tanonca volt, az opera azon igazgatója pedig, aki Levine-t kinevezte, cserébe vezető pozícióhoz jutott Wilford üzletében.

Wilford, ez a vékony ember, beházasodva a Roosevelt családba és drága öltönyöket viselve, félelemre és ámulatra tett szert. A bécsi Musikvereinnal szembeni Hotel Imperial vezetői ugrásra készen álltak a kiszolgálására. „Fiatal művészeti vezetőként az ember nem mondott nemet Ronald Wilford-nak."– mesélte nekem egy amerikai zenekar zenei igazgatója múlt héten. „Ha mégis így tett valaki, akkor ezzel függönyöket generált maga köré.”

Wilford 57. utcabeli irodája, a Carnegie Hall-lal szemben, egy japán szentély volt, olasz ablakredőnyökön átszűrődő fényben pompázva. Mikor interjút készítettem vele (a másodikat, és egyben az utolsót, amit valaha adott), Ronald épp zazen ülőmeditációt végzett mozdulatlanul, úgy festve mint egy Buddha-szobor. Noha látta, hogy felveszem az interjút, később letagadta, hogy az valaha lezajlott volna.

Többféle vér is csörgedezett az ereiben, melyet nem hangoztatott. Egy Salt Lake Cityben élő görög apa és egy mormon anya gyermeke volt, aki New Yorkba szökött, és a CAMI irodái környékén kezdett bolyongani. Kezdetben fiatal titkárnőknél babysitterkedett, ezzel megtéve a kezdő lépést a társaság irányába. A CAMI ekkor Arthur Judsonhoz tartozott, aki a CBS médiahálózat egyik alapítója, valamint a New Yorki Filharmonikusok egykori menedzsere volt. Wilford, életet lehelve egy haldokló színházi műfajba, Marcel Marceau pantomimművészt egy óriási nyereséget hozó előadókörúthoz segítette hozzá, valamint kihúzta Otto Klemperert a pénztelenségből.

1961-ben Wilford a karmester-társadalom felé vette az irányt. Minden korábbi vagy későbbi közvetítőnél szigorúbb objektivitással állt a kérdéshez, és felismerte, hogy a dirigensek jelentik a kulcsot a befolyáshoz. Azzal, hogy neki volt a legkiterjedtebb karnagyi kapcsolatrendszere, ki tudta tölteni az évadot saját művészeivel. Wilford a CAMI-t egy 800 klasszikus zenészből álló nagykereskedéssé alakította, s elérte, hogy a zenekari szektor úgy táncoljon, ahogy ő fütyül. Judson segített az új amerikai zenekaroknak saját lábra állni, Wilford meg folyamatosan növekvő honoráriumokat adott nekik. „Minden művész számára teljes figyelmet szentelt – mondta egy CAMI-nál dolgozó reklámügynök – egészen addig, ameddig le nem vette róluk a kezét, ami egyben a halálukat jelentette.”

Akárcsak Margaret Thatcher, ő is imádta Herbert von Karajant. Apai ágon félig görögként Karajan szoros együttműködést létesített Wilforddal, mely köteléket arra használt fel, hogy a ’Berlini Filharmonikusok’ védjegyet letegye, valamint annak kultuszát növelje Ázsiában és az Egyesült Államokban. Mindkettejük kihasználta a másik fél üzleti érzékét, ám Wilford részéről ennél többről volt szó. „Szerelmes volt Karajanba.– mondta egy közeli barát. Akárhányszor együtt ebédeltünk, a beszélgetés során végül mindig Karajannál lyukadtunk ki.”

Kimaradva a fiatalabb, a Rattle-Salonen, illetőleg a Dudamel-Nelsons által fémjelzett generációkból, Wilford látta, amint befolyásossága hanyatlik. Manapság már a zenészek azok, akik kiválasztják a zenei igazgatót, nem Wilford. A mega-ügynökségek befuccsoltak. Az ICM felhagyott a zenével, a CAMI elköltözött az 57. utcából. Wilford egészen halála hetéig dolgozott. Az utolsó találkozó, amit megbeszélt, Daniele Gattival volt a Concertgebouw-ban. Ha hagyott maga után valamifajta örökséget, az a karmesterek bérében mutatkozik meg: nincs olyan időszaki megbízás, mely egymillió dollárnál kevesebbet fizetne számukra.

Fájdalmasan szégyenlős emberként valószínűleg jobban örülne neki, ha elfelejtenék. Ronald Wilford azonban energiával töltötte meg korának klasszikus zenei életét, s elérte, hogy az valahogyan nagyobbnak látsszon, mint amekkora valójában.

Norman Lebrecht

fordította: Nagy Tamás

A cikk először a The Spectator magazin nyomtatott kiadásában jelent meg 2015. június 27-én.

Forrás: spectator.co.uk