playliszt

Orendt Gyula szenzációs sikere a brit fővárosban

Az elmúlt hetekben két sztárt is ünnepelt a Királyi Covent Garden Operaház közönsége. Az egyik a német tenor, Jonas Kaufmann, aki ezúttal Giordano verista operájának, az Andrea Chénier-nek címszerepében remekelt. A másik az erdélyi magyar bariton, Orendt Gyula, aki Monteverdi boldogtalan sorsú dalnokát, Orfeót formálta meg úgy, hogy az még a hűvös angolokat is heves tetszésnyilvánításra ragadtatta.

London ünnepelt Orfeója: Orendt Gyula

Épp egy esztendeje számolhattam be ugyanitt Orendt Gyula franciaországi, ám a magyar énekművészet történetében is kiemelkedő Orfeo-alakításáról (http://playliszt.postr.hu/magyar-csillag-ragyog-az-enekles-barokk-egen). Akkor azt találtam írni, hogy Kozma Lajos (1938–2007) – Nikolaus Harnoncourt lemezfelvételén megörökített – Orfeója után (45 év múltán!) Orendt személyében ismét magyar énekes testesíti meg a nemzetközi mércével is ideálisnak tekinthető Monteverdi-hőst. És ha Claus Guth nancy-i (korábban bécsi) rendezése nem egészen énekesünk ifjonti alkatára volt szabva, akkor most Londonban Orendt Gyula olyan kicsattanóan fiatal Orfeót alakíthatott, amely immáron minden szereposztási esetlegesség nélkül, a legsajátabban az övé. Mindez úgy, hogy történetében a Covent Garden először tűzte műsorára az operairodalom első, 1607-ben született remekét. Méghozzá olyan barokkprogram-vonulat során, amely a korai olasz operákat (Monteverdit, Cavallit) is énekelt angol fordításban ismerteti meg a brit közönséggel. A túlnyomórészt fiatalokat – többek közt a Guildhall School of Music & Drama posztgraduális énekes hallgatóit – fölléptető előadás összes szereplője angol anyanyelvű volt, épp csak főhősünk érkezett (igaz, a Berlini Staatsoper szólistájaként!) a messzi Sepsiszentgyörgyről… Már csupán e nyelvtudásbeli tényre is azt mondhatjuk pestiesen szólva,hogy nem semmi!

A London északi, csöppet sem elegáns Candem kerületében álló Roundhouse – eredetileg 19. század közepi mozdonyforgató gépház – ma ifjúsági kulturális központként főleg rockkoncerteknek ad otthont. A Királyi Operaházzal való együttműködésében azonban ideális helyszínnek bizonyult az Orfeo számára is. Öntöttvas-oszlopos csarnokába nem kevesebb mint nyolcszor vonzott esténkén mintegy 1700 fős közönséget Monteverdi zenéje. Az énekesek hangját s az Orchestra of Early Opera Company korabeli hangzását csupán minimális erősítésnek kellett szétvinnie az impozáns (leginkább cirkuszi porondra illetve nézőtérre emlékeztető) „kerekházban”. A produkció zenei vezetője az a Christopher Moulds volt, aki júliusban, a Müncheni Operafesztivál keretében, a Prinzregententheaterben is vezényelni fogja az Orfeót (itt a címszerepet Christian Gerhaher, Euridicét Celeng Mária énekli). A rendezéssel pedig a Royal Shakespeare Company egykori művészeti vezetőjét, Michael Boydot bízták meg, akinek királydrámaciklus-rendezése korábban elnyerte az Olivier-díjat is.

Az Orfeót nyitó, fanfárszerű toccata alatt ünnepélyesen bevonulnak az Alvilág hatalmasai – feketeöltönyös „politikusok” és reverendás „papok” –, akik a főhős sorsát egyszerre felügyelik és irányítják.

La Musica (Euridice): Mary Bevan (szoprán); táncosok: az East London Dance társulat 11-21 éves tagjai

A prológ előrevetíti a tényt, hogy Euridice elvesztésébe Orfeo – így vagy úgy, de – belehal. Michael Boyd rendezésének sarkalatos pontja, hogy az előjáték allegorikus szerepét, a zenét megszemélyesítő „La Musica”-t illetve utóbb Orfeo múzsáját vagyis Euridicét ugyanaz az énekesnő alakítja. És amiként a Zene istenanyaként tartja karjában halott istenfiát, úgy tartja majd Orfeo is karjában végleg elveszített kedvesét. (Monteverdi neoplatonikus univerzuma, a teremtés zenésszínházi tökéllyé formált csodája tudniillik nem lehetne teljes egy apró „ellenreformációs” utalás nélkül, és ez Orpheusz krisztusi lényére vonatkozik: „Ki fájdalmak közepette veti el a magvat, az kegyelemmel telve aratja a termést” –­ éneklik az árkádiai pásztorok a „zenei fabula” záró tanulságaként, megerősítve ezzel a 17. századi modern művész önmaga alkotta mítoszát.) Ám ne vágjunk a dolgok elébe, hiszen…

…Orfeo és Euridice most még – frissen egybekelve – boldogok…

Csakhogy az Alvilág hatalmasai (a feketeöltönyös és -kosztümös „politikusok”, no meg a reverendás „papok”) elszakítják egymástól a szerelmeseket. Orfeo ugyan maga vezényli boldogságtól megittasult, strofikus énekét, ám ez nem egyéb, mint az extázis csalókán múlékony pillanata.

Messaggera („hírvivőnő”): Susan Bickley (mezzo); Harmadik pásztor: Christopher Lowrey (kontratenor)

A pásztorok (itt lelkipásztorok!) egyike fölismeri a hírnökben Silvia nimfát, Euridice barátnőjét. „De milyen borús az arca! Mi történt?” „Hagyd az éneket, pásztor!” – kiált rá haragosan a nimfa, s valóban: a pásztor negédes dalát a messaggera és Orfeo szaggatott, drámai párbeszéde váltja fel. „Honnan jöttél? Hová mész? Nimfa, mit hoztál?” „Hozzád jövök, Orfeo, én, boldogtalan, hogy hírt hozzak egy még boldogtalanabb, még gyászosabb esetről. Szép Euridicéd…” „Ó jaj, mit hallok!” „Drága hitvesed meghalt.” „Jaj nekem!”

A „második gyakorlatra” (seconda prattica) – a hős individuumát merész, olyakor disszonáns fordulatokkal is megragadó, deklamálóan beszédszerű stílusra – mutat példát Orfeo gyásza Euridice halála felett. Az opera szövegét író, művelt mantovai udvaronc, Alessandro Striggio rímes verssorokban „jegyezte le” a boldogtalan szerelmes önmagával folytatott lelki és gondolati dialógusát. Monteverdi azonban – jó lélekbúvárként – ezeket a sorokat is felszaggatja, a költői képeket tartalmuk szerint hol ereszkedő, hol emelkedő dallamokká alakítja, s a végeredmény mégis: egyetlen, nagyvonalúan kifeszített ív.

Caronte, az Alvilág révésze: James Platt (basszus)

Orfeo Caronte előtti esdeklését, a híres „Possente spirito”(itt: „All-powerfull spirit”)-monológot Orendt Gyula a szerep tenorális magasságait könnyeden véve s a kora barokk énekes díszítéseket – a ritmikusan gyorsuló tremolókat azaz trillókat – teljesen a kifejezés szolgálatába állítva oldja meg.

Proserpina: Rachel Kelly (mezzo); Plutone: Callum Thorpe (basszbariton)

Az Alvilágban, ahová most már akadálytalanul juthat be, Orfeo megértő fülekre talál. Proserpinának, a pokol királynéjának kérésére férje, Pluto megengedi, hogy Euridice Orfeóval együtt visszatérjen az élők közé. Az egyetlen feltétel: míg hitvesét az Alvilágból kivezeti, Orfeónak nem szabad hátrapillantania Euridicére…

Miközben ők ketten fölkerekednek az árnyékok birodalmából, Orfeo vidáman „menetelő” énekben dicsőíti lantját, amely képes még a pokol kőszíveit is meglágyítani. Ám hősünk kételkedni kezd: vajon Euridice tényleg követi őt? S vajon Plutóénál nem erősebb Amor parancsa? Amikor a háta mögött szerelemtől őrjöngő fúriákat vél hallani, Orfeo megfordul. Hitvesének most másodszor is meg kell halnia…

Euridice úgy jajdul fel, mintha csak a messaggerát visszhangozná: „Ó, túl édes, túl keserű pillantás; hát, így veszítesz el túlzott szerelemből?”

Első pásztor (jobbra): Anthony Gregory (tenor)

Fölcserélődnek a prológ „Pietà”-képének szerepei: immáron nem az istenanya („La Musica”) tartja karjában halott istenfiát, hanem egy hús-vér férfi gyászolja szerelmét.

Az előadás tragikus és katartikus befejezéseként – egyben a rendezői „szegényszínház” apoteózisaként – Orfeo mennybemeneteléből cirkuszi mutatvány lesz. Nem napisten-atyjával, Apollóval, hanem „csupán” az őt felügyelő (lelki)pásztorral énekli koloratúrás duettjét a hős, miközben a magasból egyre csak odalent hagyott kedvese után nyújtózkodik. A záró hangszeres tétel, a moresca – amely a monda dionüszoszi kifejletére vagyis Orpheusz pusztulására utal – egyetlen, végsőkig fokozódó feszültség: halálszaltó az érzékek és érzelmek háló nélküli mélysége felett…

Végezetül újfent csak elismételni tudom, amit Orendt Gyula tavalyi, nancy-i Orfeo-alakításáról írtam: kivételes színpadi jelenléttel és szuggesztivitással, valamint már-már akrobatikus fizikai képességekkel megáldott énekes színész ő, aki rendkívüli zenei intelligenciával és mintaszerű szövegejtéssel tud bánni a hangjával. Ideje volna már, hogy minderről a hazai közönség is meggyőződhessék!

Bár élőben lenne az igazi, felvételről már most megtehetik:

Mesterházi Máté

(Előadási fotók: Stephen Cummiskey)