playliszt

Van az úgy, hogy egy darabot a legjobb előadó sem tud megmenteni attól, hogy rossz legyen, s van úgy is, hogy egy remekművet még egy tökéletlen előadás sem ronthat el. Szerencsére a Zeneakadémia április 25-i koncertjén kiváló előadók társultak remekművekhez, Sosztakovicsnak itt-ott mégis fokozottan be kellett vetnie magát…

„Óriási” felelősség nehezedett a Concerto Budapest vonóskarára, hiszen meg kellett cáfolniuk az őket ért fáydalmas kritikát. S bár ezúttal nem a zenekar vezető karmestere, a célkereszt középpontja, Keller András dirigált, azért az hamar leszögezhetővé vált, hogy semmi gond nincs a vonósokkal. Olyannyira nincs, hogy kapásból fel tudok sorolni több vonós-effektet is, amely lenyűgözött aznap este. A koncert nyitószáma Bach C-dúr szvitje volt (BWV 1066). A bőgőszólam hosszan tartott kövér hangjai olyan orgonahatást keltettek, hogy beleremegett a Nagyterem. Biztos alapot nyújtottak, és erősítették a Bach-zene egyértelmű tekintélyét. Részben nekik is köszönhető, hogy a későbbiekben Sosztakovics- és Fazıl Say-műveket felvonultató koncerten nem kérdőjeleztem meg Bach helyét. Egy profin előadott Bach-műnek bárhol és bármikor helye van!

És hogy mi a „részben” másik fele? Például a fagott. A szvit a vonóskaron kívül mindössze continuót, két oboát és egy fagottot tartalmaz. A színpad középen elől helyet foglaló parányi fúvós szekció többet nyújtott, mint holmi kiegészítés. Duffek Mihály száműzte a fagott ironikus, gúnyolódó (és gúnyolható), parodisztikus hangját, és érett, komoly, Bachhoz méltó hangszínt csalt ki hangszeréből. A fúvóstriós kiállásokban teljes értékűen helyettesítette a basszus szólamot. Kevésbé találta a hangját Stefán Zsófia, aki a Sosztakovics IX. szimfóniájának kulcsmomentumaként, az ellenállás szimbólumaként értelmezett fagottszólót játszotta. A bizonytalan és bátortalan melódia bizonytalan és bátortalan volt, de – ha szabad ezzel a képzavarral élnem – nem elég határozottan. Mintha valós hezitálást hallhattunk volna, nem pedig előre eltervezett, határozatlanságot eljátszó lázadó hangot.

Csak hogy a vonóskar is kapjon egy kis hideget: a Bach-szvit hegedűszólamai egysíkúbban szóltak, mint a lehetőségek engedték volna. Medveczky Ádám a legegyszerűbb, legalapvetőbb mozdulatokkal ugyan, de kifejezően kommunikálta szándékát a zenekar felé, ám a szvitben úgy tűnt, a hegedűk tőle függetlenül, már-már unalmas egyformasággal játszanak. Sosztakovics I. zongoraversenyében aztán volt még idejük bizonyítani. Karakterek villantak fel, hangszínek, hangerők szélek skálája jelent meg.

A zongoraverseny szólistája, Bogányi Gergely ezúttal egy Yamaha-hangszeren játszott. Ez a zongora jót tett az előadás erejének, hatalmas fortissimo oktávok, glissandók szólaltak meg, nem beszélve arról, hogy a „hagyományos” zongorahang kalapácsossága kiválóan idomult Sosztakovics művéhez. Az említett oktávok persze magukban rejtették az alibizés lehetőségét. S bár a kottát követők szeme számos helyen fennakadhatott, Bogányi kiválóan stílusba helyezkedő játéka, valamint a szerző lendületében és atmoszférájában élő darabja maradandó élményt szerzett.

A zongora-trombitaversenynek is nevezett Sosztakovics-mű trombitaszólama kifogástalan volt. Boldoczki Gábor feszesen, elegánsan játszott; pontosan simult a zenekari belépésekre, mégis világosan kitűnt a zenekarból (mondjuk, mint egyetlen fúvós, ez nem is csoda). Igazán persze Fazıl Say Trombitaversenyében tudott kibontakozni. Három hangszerét váltogatva, mindhárommal megannyi színt festett. A művet Say Boldoczkinak dedikálta, ő is mutatta be 2010-ben Németországban. A hazai közönség most hallhatta először a Trombitaversenyt. A klasszikus Say-os elemek (a számos ütőhangszer, az őserőt kifejező basszus rengések, az allegro barbaroszerű ritmusok) mellett kiemelkedett a csellók, majd később a fúvósok adogató-jelensége, mikor egy motívumot dobáltak egymásnak úgy, hogy az így született sztereó-hatás mégis bonthatatlan egységet képzett. A darab legvégén pedig a trombita sordinált záróhangja hozott meglepetést, és teremtett feszültséget. Ugyanaz a darab, amely felénél még a leeső kottán kuncogtunk, mély, elgondolkoztató üzenettel ért véget. Hiába, ahogy mondtam: remekmű + kiváló előadás = élmény.

Mona Dániel