AJÁNLÓ
 
12:00
2015. 04. 28.
A Concerto Budapest, az UMZE és a BMC együttműködésével megvalósuló A Hallgatás Napja fesztiválon...
A bejegyzés folyatódik
 
12:00
2015. 04. 28.
A zenetörténeti anekdotakincs szerint Beethoven a tizenöt éves Rudolf főhercegnek (1788-1831)...
A bejegyzés folyatódik
 
12:00
2015. 04. 28.
Még nincs húszéves, és máris az ország egyik legkiválóbb zenekarának koncertmestere. Miranda...
A bejegyzés folyatódik
 
12:00
2015. 04. 28.
Május 27-én egy Ligeti- és egy Richard Strauss-művel, valamint egy ősbemutatóval várja vendégeit...
A bejegyzés folyatódik
 
12:00
2015. 04. 28.
Várjon Dénes és a Concerto Budapest nevét egyre több emlékezetes zenei élmény kapcsolhatja...
A bejegyzés folyatódik
Szolgáltató adatai Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Van az úgy, hogy egy darabot a legjobb előadó sem tud megmenteni attól, hogy rossz legyen, s van úgy is, hogy egy remekművet még egy tökéletlen előadás sem ronthat el. Szerencsére a Zeneakadémia április 25-i koncertjén kiváló előadók társultak remekművekhez, Sosztakovicsnak itt-ott mégis fokozottan be kellett vetnie magát…

Bogányi Gergely és Boldoczki Gábor
Bogányi Gergely és Boldoczki Gábor (fotó: Benkő Sándor)

 

„Óriási” felelősség nehezedett a Concerto Budapest vonóskarára, hiszen meg kellett cáfolniuk az őket ért fáydalmas kritikát. S bár ezúttal nem a zenekar vezető karmestere, a célkereszt középpontja, Keller András dirigált, azért az hamar leszögezhetővé vált, hogy semmi gond nincs a vonósokkal. Olyannyira nincs, hogy kapásból fel tudok sorolni több vonós-effektet is, amely lenyűgözött aznap este. A koncert nyitószáma Bach C-dúr szvitje volt (BWV 1066). A bőgőszólam hosszan tartott kövér hangjai olyan orgonahatást keltettek, hogy beleremegett a Nagyterem. Biztos alapot nyújtottak, és erősítették a Bach-zene egyértelmű tekintélyét. Részben nekik is köszönhető, hogy a későbbiekben Sosztakovics- és Fazıl Say-műveket felvonultató koncerten nem kérdőjeleztem meg Bach helyét. Egy profin előadott Bach-műnek bárhol és bármikor helye van!

Concerto Budapest (fotó: Benkő Sándor)
 

És hogy mi a „részben” másik fele? Például a fagott. A szvit a vonóskaron kívül mindössze continuót, két oboát és egy fagottot tartalmaz. A színpad középen elől helyet foglaló parányi fúvós szekció többet nyújtott, mint holmi kiegészítés. Duffek Mihály száműzte a fagott ironikus, gúnyolódó (és gúnyolható), parodisztikus hangját, és érett, komoly, Bachhoz méltó hangszínt csalt ki hangszeréből. A fúvóstriós kiállásokban teljes értékűen helyettesítette a basszus szólamot. Kevésbé találta a hangját Stefán Zsófia, aki a Sosztakovics IX. szimfóniájának kulcsmomentumaként, az ellenállás szimbólumaként értelmezett fagottszólót játszotta. A bizonytalan és bátortalan melódia bizonytalan és bátortalan volt, de – ha szabad ezzel a képzavarral élnem – nem elég határozottan. Mintha valós hezitálást hallhattunk volna, nem pedig előre eltervezett, határozatlanságot eljátszó lázadó hangot.

Medveczky Ádám és a Concert Budapest (fotó: Benkő Sándor)
 

Csak hogy a vonóskar is kapjon egy kis hideget: a Bach-szvit hegedűszólamai egysíkúbban szóltak, mint a lehetőségek engedték volna. Medveczky Ádám a legegyszerűbb, legalapvetőbb mozdulatokkal ugyan, de kifejezően kommunikálta szándékát a zenekar felé, ám a szvitben úgy tűnt, a hegedűk tőle függetlenül, már-már unalmas egyformasággal játszanak. Sosztakovics I. zongoraversenyében aztán volt még idejük bizonyítani. Karakterek villantak fel, hangszínek, hangerők szélek skálája jelent meg.

Bogányi Gergely és Boldoczki Gábor
Bogányi Gergely és Boldoczki Gábor (fotó: Benkő Sándor)
 

A zongoraverseny szólistája, Bogányi Gergely ezúttal egy Yamaha-hangszeren játszott. Ez a zongora jót tett az előadás erejének, hatalmas fortissimo oktávok, glissandók szólaltak meg, nem beszélve arról, hogy a „hagyományos” zongorahang kalapácsossága kiválóan idomult Sosztakovics művéhez. Az említett oktávok persze magukban rejtették az alibizés lehetőségét. S bár a kottát követők szeme számos helyen fennakadhatott, Bogányi kiválóan stílusba helyezkedő játéka, valamint a szerző lendületében és atmoszférájában élő darabja maradandó élményt szerzett.

Boldoczki Gábor
Boldoczki Gábor (fotó: Benkő Sándor)
 

A zongora-trombitaversenynek is nevezett Sosztakovics-mű trombitaszólama kifogástalan volt. Boldoczki Gábor feszesen, elegánsan játszott; pontosan simult a zenekari belépésekre, mégis világosan kitűnt a zenekarból (mondjuk, mint egyetlen fúvós, ez nem is csoda). Igazán persze Fazıl Say Trombitaversenyében tudott kibontakozni. Három hangszerét váltogatva, mindhárommal megannyi színt festett. A művet Say Boldoczkinak dedikálta, ő is mutatta be 2010-ben Németországban. A hazai közönség most hallhatta először a Trombitaversenyt. A klasszikus Say-os elemek (a számos ütőhangszer, az őserőt kifejező basszus rengések, az allegro barbaroszerű ritmusok) mellett kiemelkedett a csellók, majd később a fúvósok adogató-jelensége, mikor egy motívumot dobáltak egymásnak úgy, hogy az így született sztereó-hatás mégis bonthatatlan egységet képzett. A darab legvégén pedig a trombita sordinált záróhangja hozott meglepetést, és teremtett feszültséget. Ugyanaz a darab, amely felénél még a leeső kottán kuncogtunk, mély, elgondolkoztató üzenettel ért véget. Hiába, ahogy mondtam: remekmű + kiváló előadás = élmény.

Mona Dániel

0 Komment