playliszt

Forrest Gump barátja, BB hosszasan meséli Forrestnek, mennyi féle rákból készült ételt ismer. Én nem bocsátkoznék ekkora listázásba, csupán néhány, piano-típusokról szóló gondolatot szeretnék megosztani, amelyek David Fray játéka kapcsán jutottak eszembe. De induljunk kicsit messzebbről…

Az megvan, amikor a zeneiskolai hangversenyen nem lehet ránézni a tizenegy éves kislányra, mert annyira hajladozik, hogy majd’ leesik a székről? Mit teszünk ilyenkor? Becsukjuk a szemünket, és rájövünk, hogy levetkőzve az erősen túlzó vizuális „segítséget”, egy nagy tartalmatlan semmit hallunk. Nem úgy annál a tizenegy éves hölgyikénél, aki fegyelmezetten ül a zongoránál, cserébe kifejezően játszik, mert nem vonja el a figyelmét a felesleges mozgás. David Fray viszont a másik véglet. Ül egy alacsony, támlás széken, gyakran hátra is dől, és mozdulataiból nem sugárzik semmi intenzitás, semmi érdeklődés vagy átélés. Pontosan így:

Kit érdekel? – mondhatnánk elsőre. Csukjuk be a szemünket ugyanúgy, mint a korábbi példánál, és hallgassuk meg, milyen zenét csal elő a hangszerből a külsőre flegma – a felvételen sokkal inkább a végletekig koncentráló – pianista. A baj az, hogy olyat… Rettentően precíz, óramű pontosságú, de vérszegény és egysíkú zenét. Nagyon erős szavak ezek, főleg, hogy jól éreztem magam a koncerten, úgyhogy nézzünk is jobban a felszín alá!

Alacsony, támlás szék, illetve görnyedt tartás – Glenn Gould, ez világos. Amott beválik, dünnyögésestül, vezénylésestül, emitt kevésbé. Figyeljük meg például a videó 29. másodpercénél leütött dallamhangokat! Mindamellett, hogy nem kizárt ilyen mozdulattal dús, tartalmas hangot megszólaltatni, a billentyű időben való leütése történik, semmi több. És sajnos Beethoven 2. (B-dúr) zongoraversenyével is ez történt. Gyönyörűen kipergetett skálák, minden pontosan a helyén érkezik, de könyörgöm: minden pontosan a helyén érkezik?! Gould nagysága abban (is) rejlik, hogy, ha sajátosan is, értelmezte a darabokat. Fray hihetetlen érzékenyen nyúl a műhöz, de nem igazán mer a szent hangok pontos megszólaltatásánál messzebbre merészkedni. Ettől pedig olyan ritmikailag egyenletes, dinamikailag kiegyenlített, hangulatában egységes hangzást kapunk, amely teljesen ellentétes a fejünkben élő Beethoven-képpel. Nincsenek kontrasztok, nincsenek szélsőségek, csak hibátlan, de óvatos játék. De beszéljünk végre az említett érzékenységről, vagyis a hangszínről és hangerőről…

Meg kell hagyni, Fray olyan halk hangokat csikart ki a kifejezetten az élesebb hangú hangszerek közé sorolt Steinway-zongorából, amelyekről a Bogányi-zongora is csak álmodni mer. Az embernek valósággal fülelnie kellett, hogy kihallja a melódiákat. Fantasztikus élmény, de milyen piano ez? Van távolság miatt halknak tűnő piano, van robbanásig feszített piano, van lírai piano, van elhaló piano és van a David Fray-féle piano. Ez utóbbit egy lehalkított mp3-játszóhoz tudnám hasonlítani: minden szól, és tudom, hogy ennek drámai hatást kellene keltenie, de nem tudom bele élni magam, olyan halk. Tudok a belső küzdelmekről, de nem hallom őket. Visszafojtott pianót kapunk, ahol semmilyen egyéb faktor (intenzitás, ritmika, hangsúlyok stb.) nem kompenzálja a hangerőbeli veszteséget. És nem robban soha! Maximum mezzofortét kapunk Fray-tól, ami még nem Beethoven! Nagyon nem.

Kicsit bosszant tehát a helyzet, mert Napnál világosabb, hogy David Fray kivételes zenei érzékenységgel és lenyűgöző technikával rendelkezik, és mindezt arra használja, hogy csak hibátlanul eljátszik darabokat. Görnyedten ül egy támlás széken, nem használja a karját, csupán – szó szerint – csuklóból kirázza a hangokat. De mi volt még aznap este ott, a Művészetek Palotájában?

A koncert zenekara a Fesztiválzenekar volt. A holland származású vendégkarmester, Jaap van Zweden méltó volt vezetni az együttest: elegáns, egyértelmű, kicsit régimódinak is nevezhető, de semmiképp nem idejét múlt mozdulatokkal dirigálta a műsort. Otthonosan járta be az alig több, mint egy négyzetméteres karmesteri pódiumot, nem ugrált, nem dülöngélt feleslegesen, kellemesen idomult a zenéhez. A BFZ pedig fegyelmezetten követte. Az itthon kevésbé ismert holland Johan Wagenaar művével indult a hangverseny. Az elsősorban romantikus zenekari műfajokat (szimfonikus költemény, nyitány) kedvelő szerző Cyrano de Bergerac-nyitánya hangzott el. Bár a könnyen befogadható, Richard Strauss zenei világát idéző mű is tartogatott katarzisokat, az igazi zenekari bravúrok a koncert második felében következtek.

Sosztakovics 5. (d-moll) szimfóniájában újabb pianókat ismerhettünk meg. Van Zweden találó gesztusainak következményeként vérfagyasztóan félelmetes és homályosan emlékszerű szakaszokat is kaptunk. Ezúttal azonban nem hiányoztak a forték sem. A lélegzetelállító harmadik tétel után hatalmas erejű finálé következett. Pénteken nem éreztem a hangerő mögött kellően mély pompát, csak indokolatlanul hangos akkordok sorának tűnt a finálé. A szombati koncert azonban széknek szegezett. Hogy melyik fedi pontosabban a Sztálin kegyeiért komponáló Sosztakovics szándékát? Nem mindegy, ha a zenéből magából ki lehet hozni a másodikat is? Ahogy Beethoven zenéjéből is. Csak épp David Fray nem hozta ki, a BFZ meg kihozta.

Mona Dániel