playliszt

Tudom, „hogy ki lehessen érdemes legyen kimenni a parkba”, de úgy értem, a Playliszten is legyen tánc! Néptáncos létemre nemigen foglalkoztam még a témával itt, a blogon, de egy indiai táncelőadás arra sarkallt, hogy elgondolkozzak a tánczene és a táncos kapcsolatán.

Meg sem kísérlem felvázolni (még inkább megérteni), mennyi féle indiai tánc létezik, mint ahogy egy külföldit sem fárasztanék azzal, hogy a magyar néptánc sokszínűségét ecseteljem. A Buddhista Főiskola elsőre ijesztően hangulatos termében az odisszi tánccal ismerkedtem meg a nyáron. Ez az Orisszából származó templomi tánc indiai faragott szobrok táncos pózait kelti életre, mindig egy-egy történetet mesélve el. És ezzel el is érkeztünk az odisszi tánc legfontosabb ismérvéhez, a történethez. Ezt a tánctípust ugyanis szigorú koreográfiák alkotják – ezúttal Guru Kelucharan Mohapatra koreográfiáit láttuk –, melyek elválaszthatatlanok a zenétől. Hogy szemléltessem, milyen jellegű és részletességű mondanivalóról van szó, álljon itt egy részlet az előadás konferálási szövegéből:

„Az odisszi táncelőadás Jagannath-hoz, az Univerzum urához való könyörgéssel kezdődik, aki a legfőbb istenség. A táncos köszönti a Föld Anyát, a mesterét (a guru-t), a kísérő zenészeket, és a közönséget is. Ezt követően a dicséret megemlíti az Úr Ráma testének kék színét, ami a páva nyakához hasonlatos. Ő az, akit Indra is imád, akinek szépségét és ragyogását kiemeli ruhájának sárga színe. A lótusz szemű Ráma mindenkit békével és boldogsággal áld meg. Ő az, kinek keze mindig íjat és nyilat hordoz, a dicsőséges, aki Shiva íját összetörte. A majomisten Hanumán és az ő alattvalói mind áldoznak neki és imádják őt. A dicső, aki csatában győzte le Ravanát, és Sítával együtt repül Lanka-ból Ayodhya-ba virágokkal díszített csodálatos járművén.”

Az effajta leírásoktól az egészen konkrét párbeszédekig terjedhet egy-egy koreográfia szüzséje. És ahogy azt megszokhattuk, a táncosok szó szerint tetőtől talpig, azaz a szemmozgástól a lábujjak tartásáig mindenre odafigyelnek, mindent koordinálnak. Nincs szabadon mozgó testrész, nincs változtatható mozdulat: minden egyes zenei hanghoz teljes testi utasítás tartozik. Az estet adó Padmini Táncegyüttes három táncosa (Tölli Surupa Zsófia, Tóth Ilona Csilla és Magyar Melinda) mellett az együttes Amerikában élő, de számos országban tanító mesternője, Sandhyadipa Kar is színpadra lépett. Előadásaival belekóstolhattunk, hogyan képes kíváncsivá tenni, hogy tud csábító, izgató, tekintélyt parancsoló, méltóságteljes, fájdalmas, lírai vagy harcias lenni a női test csupán apró gesztusokkal, minden közönséges vagy túlzó mozgást mellőzve. A bokára szerelt csörgők hangja, a rebegtetett kézujjak vonala és a szemgolyók, szemhéjak játéka együtt koncentrált figyelmet igényelt, azonnal beszippantotta a mezítlábas, füstölős szeánsztól ódzkodó nézőt (értsd: engem) is.

Döbbentem figyeltem, ahogy a táncosok olyan testrészeiket táncoltatják, amelynek mozgathatóságáról eleddig nem is tudtam. Jó érzés lehet ennyire a testünk tudatában lenni. Ugyanakkor felmerül a kérdés, nem hiányzik-e a táncosoknak az a szabadság, amelyet az improvizáció adhat. Miről szól például a magyar néptánc? Hagyományok útján kialakult tánclépések szabad variálásáról, páros táncok esetében rögtönzött koreográfiák apró jelzésekkel való lekommunikálásáról. És amiért nem a latin társastáncokat hoztam példának, az a zene. A néptáncos mindig a nagybőgő hangját figyeli, akárcsak a prímás. Mindkettő célja, hogy a maga eszközeivel kidíszítse a két bőgőhúzás közti időt. Mindamellett, hogy a prímás irányítja a zenei váltásokat, illetve ha figyel egy-egy táncosra, csodásan tud zeneileg reagálni a mozdulatokra, a hegedű a táncostól függetlenül, a dallam kicifrázásáért, a táncos pedig „a levegő kicsipkézéséért” felelős. Miről szól tehát az egész? Erőfitogtatásról és magamutogatásról. Egészséges verseny ez, a párválasztás egyik fordulója.

Az indiai táncnál ezzel szemben jóval kisebb lehetőség nyílik az egyéniség bemutatására – zenész és táncos szemszögéből egyaránt. Egyfajta kőbevésettség jellemzi ezt a műfajt, ahol sokkal mélyebbre kell ásnunk, hogy megleljük egy-egy produkció megismételhetetlenségének nyomait. A tánc itt sokkal inkább magáról a táncról szól, mintsem előadójáról. Az indiai tánc színészet, nem önkifejezés. Abban azonban megegyezik a magyar néptánccal, hogy identitásformáló életérzés. Szemben számos ország gyakran népi játékok szintjén megragadt néptáncaival, akár magyar, akár indiai táncot tanul/tud valaki, az élete végéig büszkén hirdeti: táncos vagyok.

Mona Dániel